#253 Kis-Duna maraton tesztfutás

Életem első síkmaratonja

Ráckeve

Évek óta próbálok eljutni a Kis-Duna maratonra. Rengeteg sztorit hallottam már arról, hogy milyen kellemes, barátságos, emberi verseny ez, hogy milyen szuper az útvonal és milyen családias a szervezés. Engem meg egyrészt marhára érdekel a Ráckevei-Duna különleges belvilága, másrészt van ez a ki nem mondott, de szép lassan kivitelezett Duna-projektem (tehát hogy évek alatt valahogy végigfussam a Duna magyarországi partvonalát), amelybe tökéletesen beleillik ez a nagyszerű verseny. Na, most végre, elég sajátos körülmények között, de végre sikerült.

Szóval régóta szemeztem már ezzel a versennyel, a Kis-Duna maratonnal, de egyre inkább úgy tűnt, hogy szerelmem pusztán plátói lesz. 2018-ban még nem futottam, a verseny időpontjában még javában sérvműtétből lábadoztam. Aztán 2019-ben simán lemaradtam a nevezésről, olyan gyorsan beteltek a helyek. Tavaly meg sikerült résen lenni, hogy aztán a járvány annak rendje s módja szerint elsöpörje a versenyt. Idén meg már nevezésre sem volt mód – kitűztek ugyan egy időpontot a versenyre, pont ezt az április 11-ét, de még a nevezés elindítása előtt kiderült, hogy ekkor biztosan nem lehet megtartani.

Költészetnapi instant

A verseny tehát átkerült júniusra, mi páran viszont, akik már régóta hergeltük magunkat a futásra, biztosan tudtuk, hogy mi ugyan nem fogunk júniusban maratont futni… különösen nem egy árnyék nélküli, pusztítóan forrónak ígérkező gáton senyvedve.  Úgyhogy maradtunk az eredeti tervnél, elrajtolunk április 11-én, és lefutjuk „gerillában”, az esetleges frissítési igényeket meg majd megoldjuk családi géemkában. Rendes ember amúgy sem az éremért, hanem az élményért fut.

Persze én közben, ezekben a rémesen versenyínséges időkben rákaptam az instantokra meg a GeoGóra, jóformán minden futásom valami instant trail teljesítése. Annál fájóbb volt, hogy a Kis-Duna maraton főszervezője, Mikola Bence jó párszor nyilvánvalóvá tette, hogy ő bizony nem adja be a derekát, és nem fog a versenyéből instant vurstlit csinálni. Neki az kell, hogy ott a ráckevei rakparton lássa a sok száz kipirult embert, és személyesen pacsizhasson a győztesekkel. Ha ez nincs, akkor semmi sincs, inkább nem csinál versenyt, mint hogy szomorúan bámulja a mobillal csekkolgató népek lehangoló látványát.

Aztán egyszer csak, nagyjából két héttel tervezett rajtunk előtt meglepve láttam a versenykommunikációban, hogy Bence instant Kis-Dunát ígér az Ötpróba-pontgyűjtőknek. Mondjuk ha valami nem érdekel engem, akkor azok a közepes minőségű brandingelt hátizsákok meg nemzetiszín melegítők (bár, kicsit szégyenkezve be kell vallanom, van Ötpróba-regisztrációm).  Viszont hamar kiderült, hogy az instant teljesítése GeoGóval történne, én meg, mint ebből a bejegyzésből is kiderül, komoly GeoGo-fan vagyok.

Gyorsan rá is írtam Bencére, hogy ha szüksége van tesztelőkre (a GeoGo csak úgy enged instant versenyt meghirdetni, ha előtte tesztelve van), akkor örömmel felajánljuk szolgálatainkat. Ő pedig épp ekkora örömmel vette a dolgot. Így alakult, hogy végül az április 11-i futás nemcsak lehetőség lett, hanem kötelesség is: mi lettünk a Kis-Duna maraton instant verziójának tesztfutói.

A lenti vidám kép az instant tesztfutókat ábrázolja a rajt előtt. A főszervező az álló sorban balról a második, a háttal álló horgász pedig… nos, ő csak azért van ott, mert ilyenkor tavasszal a Ráckevei-Duna partján lehetetlen olyan képet készíteni, amelybe ne lógna bele legalább egy horgász.

Instant tesztfutók
Instant tesztfutók

Első síkmaraton

Számomra, szégyenszemre, külön kihívást tartogatott ez a futás: életem első síkmaratonját. Tulajdonképpen nagyon fura, hogy az elmúlt két és fél évben, első komoly versenyemtől, a Panoráma Trailtől számítva futottam már vagy két tucat maratont vagy annál hosszabb távot ( csak az utóbbi hat hétben vagy nyolcat), de síkon még egyet sem.

Nem is tudtam pontosan, hogy mit várhatok el magamtól. Fogalmam sem volt, hogyan kezdjek neki, milyen célt tűzzek ki… és a legkevésbé arról volt fogalmam, hogy fogom bírni. Azért egy terepmaraton, bár elég fárasztó, de igazából nem különösebb megterhelés. A meredeken szépen belesétál az ember, a frissítőpontoknál percekig büfézik, senki nem szól rá, hogy „mi ez a lazsálás?!”… De ami a legfontosabb, hogy egy terepmaraton lélektanilag nagyon motiváló, nyoma sincs benne a monotóniának, folyamatos impulzusok érik és hajtják az embert.

Ezzel szemben egy sík, különösen aszfaltos maraton rém egyhangú (legalábbis annak képzeltem, de aztán be is bizonyosodott, hogy az), én meg közismerten nem vagyok valami különösképpen monotóniatűrő egyén. Eddigi leghosszabb távom síkon olyan 25-30 kilométer lehetett. Nyilván sokat meséltek nekem maratonokról, meg láttam jó pár versenyt, meg volt valami minimális Ultrabalaton-tapasztalatom, de ettől még fogalmam sem volt arról, hogy nálam mi történik majd harminc kili után.

Úgyhogy jobb híján eléggé elnagyolt tervvel vágtam neki a dolognak: az első 21 kb. 5:20-ban, a második 21 nagyjából 5:40-ben (mármint perc/km tempóban), minden egész órakor 2 perc frissítés, aztán majd meglátjuk. Engem sosem érdekelt az idő, meg hát így ötven körül már ne is érdekelje az embert, mert csak kétségbeesik tőle. Nagyjából négy óra, számolgattam, ha ezen belül vagyok, akkor jó, ha négy-tizenöt, az még rendben van, de egy négy-harminc sem ok a szeppukura. A lényeg amúgy is a Duna, meg a buli a spanokkal, meg a tesztelés, ott meg nincs szintidő.

A lényeg: a buli a spanokkal
A lényeg: a buli a spanokkal

RSD

Igen, a lényeg: a Duna. Mint oly sokszor, megint belekezdhetnék az áradozásba (ahogy a Duna az áradásba, hehe), hogy milyen fantasztikus emellett a varázslatos folyó mellett futni. Különös koronaékköve ennek (az ezernyi koronaékkő: a Dunakanyar, Gemenc, Rácalmás, a Szigetköz, Esztergom és a többi mellett) a Ráckevei-Duna, ez a fura, természet teremtette, de ember alkotta, mélyen szimbiotikus táj. Két zsilip közé szorítva egy kis, fél-urbanizált természet, szerntem tökéletes példája, hogy milyen a normális viszony a természettel. Az „érintetlen őstermészet” mítosza puszta illúzió, a terepfutók ezt általában pontosan tudják.

De itt, a Kis-Dunán megvan a minta és az esély, hogy hogyan lehet kiegyensúlyozottan, nem szélsőségekbe esve együtt élni a természettel. Erre a maratonra nem is igen volt más edzéstervem, mint az, hogy megnézzem Szendőfi Balázs egészen friss, ropogós kétrészes természetfilmjét, A marasztalt folyót. Nektek is ajánlom, ennél jobb motiváció nem létezik egy Kis-Duna maratonra.

Nagyjából tíz kilométernél érjük el a híres dömsödi Petőfi-fát. Kézenfekvő, hogy itt emlékezzünk meg a magyar költészet napjáról, ha már erre a napra esik. Persze logikus lenne fennkölt módon elszavalni A Dunánált, de ha már Petőfi, akkor nyilván a hazafias ultrafutó-költészet kanonikus darabja kerül elő: „Fut Bécs felé Jellacsics, a gyáva”…

Nagyon fura volt átfutni a Tassi-zsilipen, ezen a kis magyar Korinthoszon. Röhejesen hangzik, de nekem itt, ahogy pont féltávnál, 21 kilométernél átfutunk a zsilipcsatorna fölötti hídon, beugrik Simonyi Balázs Ultrája, a csatorna fölött átfutó, elcsigázott Spartathlonosokkal.

Kis magyar Korinthosz: a Tassi-zsilip
Kis magyar Korinthosz: a Tassi-zsilip

Mondjuk még az asszociáció is kínos, pedig itt már kezdem úgy érezni magam, mint az Ultra szereplői. Egy félmaraton aszfalton, nekem épp elég lenne ennyi, hogy konfortosan zárjam ezt a bolondos-szeles-kicsithűvös vasárnap reggelt.

A verseny szervezője, Mikola Bence pont ki is csekkol itt. Merthogy ő velünk jött, kilátogatott a rajthoz (gondolom, rémesen aggódott, hogy nem valami megbízhatatlan, korhely brigád jött tesztfutni, amely az első horgásztanyánál feladja, és beül sörözni). Aztén kiderült, hogy ő is fut velünk (a bizalmatlanság, ugye?!), legalábbis a félmaratoni fordítóig, tehát kb. a dömsödi Petőfi-fáig. Aztán azon kapjuk magunkat, hogy még a szigetcsúcsnál is velünk van, győzködjük, hogy ha már idáig eljött, akkor azt a hátralévő keveset simán lenyomja. De hajthatatlan. Itt kiszáll.

A szigetcsúcs nagy élmény. Itt hömpölyög előttünk az RSD barátságos csíkja után valószínűtlenül széles Duna-főág. Szemben velünk a Rácalmási-sziget, ahol a gyönyörű ártéri erdőben szintén van egy remek futóverseny, és nekem is volt már szerencsém futni ott. A (nem is olyan) távolban a dunaújvárosi vasmű kéményei, itt szemben meg Tasson volt részem életem legfantasztikusabb futásában, amikor a látássérült Ádi és a kerekesszékes Gábor futóduójának félmaratoni edzésében voltunk guide-ok.

Igazi szigetcsúcs-élmény: összefolyik itt már egy csomó benyomás, fíling és emlék, aztán már fordulunk is, rá az észak felé vezető végtelen gátra, a második 21-re.

Végtelen gát

A Rózsa-sziget
A Rózsa-sziget

A „végtelen gát” kifejezés nem túlzás. A zsilip–erőmű-kombó után rögvest jön a Rózsa-sziget, ahol egykor a Tüskevár tévésorozatát forgatták, de igazából már rá sem lehet ismerni az egykori területre.

Itt már teljesen szétszakad az eredetileg hétfős társaság (a főszervező eleve félmaratont futott, ketten közülünk egy biciklivel két egyéni félmaratonra bontották a távot, mi, maradék maratonista-négyen meg háromfelé szakadunk a végtelennek tűnő futásban). Itt-ott még fel-feltünedeznek a frissítést bringával cipelő kísérő gyerekek, feleségek, családtagok, aztán szinte magunkra maradunk az észak felé lustán tekergő gáton. Ketten rójuk egymás mellett a kilométereket.

Eddig nagyjából végigdumáltuk az utat, most egyra nagyobb csendek települnek közénk, csak cipőtalpunk csattogása és egyre erősödő zihálásunk tölti ki az üres tereket. Mert a zihálás egyre erősödik, bizony – sosem voltam egy nagy pulzusmérős fajta, de kilométerről kilométerre érzem, hogy fokozatosan egyre nagyobb erőfeszítés fenntartani ugyanazt a tempót.

Szóval ez a síkmaraton – gondolom magamban olyan harmincöt körül. Itt már azért eléggé rám ül a monotónia, az Achilles-inam kezd már vásni a lépésenként ismétlődő, ugyanolyan terheléstől. Jobb híján a technikára ügyelek, mániákus precizitással igyekszem tolni a forefoot runningot, és  szép lassan elengedem a kényszeres erőkifejtést, és beletörődöm, hogy szinte méterről méterre lassulok, ahogy egyre merevebbé válik a mozgásom.

Közben kötelességtudóan csippatgatom a GeoGón az ellenőrzőpontokat – az appnak megvan az a kellemetlen szokása, hogy minden ponton ad egy időbecslést a befejezésre. Szomorúan, bár nem kifejezetten letaglózva látom, hogy a négyórás teljesítés elég távolra került, főleg, hogy itt a végefelé még extra közkutas frissítőponttal is pazaroljuk az időnket.

Aztán merev lépteink lassan házak és udvarfalak között csattognak, fura kanyarokat veszünk, egyszercsak kibukkanunk a rajtból már jól ismert Dunapartra, a második félmaratont ketten futottuk, szinte egymás mellett, egymást húzva, itt a végén is illemtudóan egymáshoz igazítjuk a lépteink. Bár egy ilyen maraton nem hasonlítható egy magashegy erőfeszítéséhez, tökre a magashegyi etikett jut eszembe, ott is mindig bevárjuk egymást a csúcs alatt, hogy együtt fejezzük be. Pár száz méterre a szervező Bence álldogáll, frissen mosakodva és ebédelve. Itt a befutónk, a telefonom 4:11-es teljesítést mutat, 3:56-os nettó futóidővel. Hát igen, pont negyed órát büféztünk, tollászkodtunk, fotózkodtunk el a négy óra alatt.

Nem tudom, hogy jó-e ez így… felteszem, rendes síkfutó nem büfézik negyed órát egy maratoni távon, én mindenesetre nem vagyok különösebben kétségbe esve. Annyit érzek, hogy sokkal fáradtabb vagyok, mint egy terepmaraton után – a fáradtság nem jó szó, inkább azt érzem, hogy sokkal jobban túl vannak húzva az izmaim, kegyetlen küzdés lenyújtani őket. Még szerencse, hogy a többiek lazábbra vették a tempót, így mire ők befutnak, nagyjából visszanyerem emberi formámat, és képes vagyok nemcsak guggolásból felállni, de mosolyogva beülni az autóba is.

Mindenesetre hatalmas buli volt ez a csodás útvonalon, barátságos horgásztanyákon keresztül, meghitt nádasok mellett, a Ráckevei-Duna partjain vezető közös maratonmóka. Ha teheted, mindenképp nevezz a június 13-i versenyre, ha meg nem teheted, akkor itt megtalálod a GeoGós instantot.

A tanulság? Életem első síkmaratonjából annyit vonok le, hogy 1) ha már az ember aszfalton futkározásra adja a fejét, akkor azt mindenképp társaságban tegye. Nem terep ez, hogy egyedül küzdjünk a sívó kilométerekkel; 2) itt nem lehet annyit álldogállni, mint a hegyek-dombok között, mert bizony kifutsz az időből, az pedig itt számít. Mindenesetre szöget ütött a fejembe, hogy azért izgalmas kihívás egy négy órán belüli maraton, lehet, hogy hamarosan újra megpróbáljuk.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük