Másfél éve tartó futkosásaim során szép lassan kialakulnak – vagy kialakulni látszanak – bizonyos jellegzetes rítusok. Ilyen például az, hogyha december, akkor dunaújvárosi futás. A gyermekeim anyja ugyanis pentelei leány, és ilyenkor karácsony közeledtével megszaprodnak a családi látogatások Dunaújvárosba. Tavaly ilyentájt fedeztem fel, hogy milyen fantasztikus dolog az újvárosi Dunaparton futni. Azóta már versenyen is voltam a környéken, és ez csak megerősített abban, hogy ez tényleg Magyarország egyik legjobb futóterepe. Most eljött az ideje annak, hogy ne csak a várostól északra elterülő természetvédelmi területeket kutassam fel, hanem komolyabb kihívás után nézzek.
Ipari para
Dunaújvárostól délre ugyanis sokkal izgalmasabb táj terül el. A hozzáértők tudják, hogy a város déli részét a lehető legdurvább nehézipar uralja. Itt fekszik ugyanis a gigantikus vasmű, maga az a létesítmény, amelynek a város a létét köszönheti, és amely majdhogynem nagyobb a városnál.
Dunaújváros a vasművel kel és azzal fekszik – a szó átvitt és legszorosabb értelmében egyaránt. Elképzelhetetlenül függ ugyanis a vasműtől: nemigen van család, ahol legalább egyvalaki ne a vasműben vagy annak valami beszállítójánál dolgozna. Van Dunaújvárosnak egy nagyon fura, alig hallható (a helyiek által nem is hallott) finoman csengő-zúgó alapzaja. Ez a vasmű hangja, amely bekúszik itt a legkisebb repedésbe, és mindent betölt.
És persze a rendszeres időközönként megszólaló duda, amelyet jóformán az egész városban lehet hallani, és amely az öntés megkezdését, illetve a műszakkezdést jelzi. Pentele igazi munkásváros – itt nem a harangszóhoz igazítják az emberek az életüket, hanem a vasmű kürtjéhez.
Hozzáteszem: aztán a vasmű is öli meg őket. Mert hiába van délre a várostól, azért a vasmű kegyetlenül szennyez, és pont ezeken a hideg decemberi napokon, inverzió idején látszik, hogy mit bocsát ki a városra nap mint nap.
Egyszóval a várostól délre mindent a vasmű ural – az már az én perverzióm, hogy imádom az ilyen vegyes, kompozit, iparival kevert természeti tájakat. Nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen a Duna mellett futni a vasmű környékén. Éppen ezért mostani futásom erre vezetett, a meddőhányók és hűtővízcsatornák mellett, az M8-as híd alatt egész Kisapostagig és vissza.
Hajnali szobrok
Így hát a napkelte klasszikus rajhelyemen, Dunaújváros szimbolikusan hangsúlyos pontján, Somogyi József Aratókjánál ért. Itt ér véget a város, furán félbeszelve. Ez tulajdonképpen a városközpont, csak éppen a város szélén, mintha valaki egy hatalmas késsel kettévágta volna, és a hiányzó szelettel lelépett volna valahova keletre, a mélyben elnyúló síkságra.
Mert itt találkozik egymással a Dunántúl, egészen pontosan a Mezőföld vastag lösztakarója a Duna völgyével és a Duna-Tisza-köze alföldi síkságával. A kettő között van vagy ötven méter szintkülönbség. A löszfennsík szélén billeg Dunaújváros központja, és az innen szakad le meredek lépcsőkön keresztül a Dunába.
Itt állok tehát, magasan a Duna fölött nézem a napkeltét. A pirkadatban fantasztikus sziluetteket rajzolnak az égre a város nagyszerű szoborparkjának lakói. Nagyon szeretem ezt a helyet, ezt a pillanatot, egy másodpercre megáll az idő, mintha maga is egy öröklétbe merevedett acélszerkezet lenne… aztán futás.
A csodálatos szivattyúház
Csípős decemberi reggelbe fordul a napkelte. Csikorog mindenem, nehezen találom a tempót, utam fel-le kanyarog a löszfal teteje és a Dunapart között. Aztán egyszer csak elém bukkan egy igazi ipartörténeti látványosság: az I. számú szivattyúház.
Persze a szivattyútelep önmagában nem különösebb látványosság (bár én oda vagyok az ilyen ipartörténeti emlékekért), sokkal inkább a története miatt. A dunaújvárosi folklórnak ma is élő része, pedig már több mint ötven éve történt, hogy itt megcsúszott a már említett magas partfal, és több millió köbméter löszös-agagos kőzet zuhant a Dunába. Házak szakadtak ketté, kutak törtek darabokra, teljes kertek és utcák tűntek el a mélyben. A frissen épült, alig másfél évtizedes várost utolérte az, amelytől innen egészen le Dunaföldvárig és Paksig rettegnek a part mentén élők: a megcsúszó löszfal.
A vasmű oda épült, fel, a partfal tetejére, persze biztonságos távolságra a szélétől. Ám a hűtővíz utánpótlására szolgáló alsó ás felső szivattyúházat nem lehetett máshova építeni, csak a veszélyzónába. Innen, az alsó szivattyúházból vezettek fel a méteres átmérőjű csövek a vasműbe, hogy a Dunából kivett vízzel hűtsék a kohókat. A millió tonnányi kőzettel együtt a közvetlenül a parton álló szivattyúház is megcsúszott.
Ám ekkor valóságos csoda történt. Nyilván a kohászok védőszentje, Szent Borbála – éppen pár nappal ezelőtt volt az ünnepe – segített, vagy egyszerűen akkoriban még tudtak rendesen alapozni, de a szivattyúháznak semmi baja sem esett.
A Duna laza parti kavicságyába ugyanis olyan stabilan alapozták bele az épületet, hogy a vastag, teknőszerű betonalap egyszerűen csak odébb csúszott 20-30 métert. A szivattyúház teljesen egyben maradt, egy repedés sem lett rajta, a gépeknek semmi bajuk sem lett. A vasműbe felvezető csövek természetesen ripityára törtek, de csak be kellett rakni pár méter toldalékot, és a hűtővíz ismét vígan folydogált fel a kohóba. Őrület.
Futás ipari tájban, Dunával
Egészen belemerülök a régi pentelei sztoriba, szinte észre sem veszem, ahogy elfutok a vasmű gigantikus, itt majdnem a Dunáig leérő meddőhányói mellett. Innentől egyre erősödő zúgásban futok, és egy kanyar után szürreális látvány tárul elém.
Ez ugyanaz a hűtővíz, amit az előbb a szivattyúháznál láttam, csak már visszatértében. Hatalmas eséssel, meredeken zuhog alá a Dunába a csípős decemberi reggelben vadul gőzölgő hűtővíz. Az ösvény közvetlenül a betonvályú mellett vezet, egészen megilletődötten, minden lépésemre vigyázva futok lefelé a peremen. Vicces, hogy a szitu szinte veszélyesebb, mintha egy alpesi négyezres pengeéles gerincén lépdelnék – ha itt megcsúszok, és beleesek a vadul áramló vízbe, nemigen lesz mibe megkapaszkodni, óhatatlanul magával sodor, hogy pár száz méterrel lejjeb elemi erővel csapjon oda az utolsó hűtőelem, a porlasztó masszív betonfalának.
Nagyon nagy élmény volt látni ezt a fura ipari tüneményt. Lent, a porlasztó mellett az ösvény aztán jobbra kanyarodik, egész a Duna mellé. A fülsiketítő zúgás egyre jobban halkul, és végül ismét magamra maradok lélegzetem és lépteim zajával a téli, csupasz ártéri erdőben. A reggelbe szép lassan begomolyog a téli Dunapartok jellegzetessége, ez a folyó feletti ködpára.
A csendből újabb zúgó hang bontakozik ki végtelen lassan (hiszen a futásom is végtelen lassú). Ahogy közeledem, úgy válik szét egyes hangforrások karakteres zajkulisszájává: igen, ez már az M8-as autópálya hídja lesz. Mint valami titokzatos úrhajó, úgy ugranak elém a ködből a pillérei. Egészen szürreális látvány a gomolygásban semmibe tűnő két útpálya.
Kisapostag, hangulat
Valahol a híd alatt átfutok a ma más alig-alig létező, de egykor nagyon híres Schalbert-szigeten. Innen már nagyon közel van Kisapostag. A faluról tulajdonképp alig tudok valamit, mindössze annyit, hogy van egy híres repülőtere, meg egy híres dunai kikötője. Az előbbin jártam már, az utóbbi pedig valóban gyönyörű fekvésű, nagyvonalú jachtkikötő. A gát védelmében, egy hosszan elnyúló öböl rejtekén sorakoznak a jachtnak azért erős eufemizmussal nevezhető ladikok.
Viszont így, a ködből sejtelmesen kibontakozó nyárfák között különös és melankolikus hatása van az egésznek. nagyon örülök, hogy elfutottam idáig, bár különösebben nem vagyok lelkes, hogy még vár rám ugyanennyi visszafelé.
Tizekettő és félnél tartok, a vége pont huszonöt lett. Vannak napok, amikor könnyűnek érzed magad, csak úgy repülsz, falod a kilométereket. Na, ez a futás egyáltalán nem ilyen volt. Nehézkes, télies, elgondolkodós, melankolikus, ködös, mormotás futás volt, de nem bántam meg, mert különleges tájban futhattam, és egy kicsit kerekíthettem Duna mellett futni projektemen.
