#137 Nyúlcipőbolt Budai Trail | 2019.12.15.

„Csak az erdő hosszú,
Mert én futnék, tűrnék.
Hogy hajráz a hajrá,
Hogy búg az a kürt még.
(…)
És hosszu az erdő,
Csak kifutni tudnék,
Óh, csak már kijutnék
S be hosszu az út még.”
(Ady Endre: Hosszú az erdő)

Az az egyik legviccesebb abban, hogyha már másfél éve fut az ember, hogy szép lassan elkezdenek szaporodni azok a versenyek, amelyekre visszatér. Még azokra is gyermeki örömmel nevez újra, amelyeken kegyetlen senyvedés volt végigmenni, mint mondjuk a Mátrabércen – mert hát a remény a terepfutó legnagyobb motivátora. Legközelebb biztos jobb lesz, mondja a terepfutó, mert többet edzek, jobban frissítek, okosabban taktikázok… aztán persze nyilván nem, de ettől még újra nevez. És a nagy örömfutós, felszabadult, természetben vitorlázós versenyekre meg hogyne nevezne a meghirdetés első napján? De azért a legjobb mégiscsak a VIP-hely, amellyel ebben az esetben a Terepfutás.hu megtisztelt.

Szóval a visszatérés. Az októberi Panoráma Trail után tulajdonképpen ez a Budai Trail volt a második verseny, amelyre visszatértem, amelyet úgy futottam, hogy volt összehasonlítási alapom. A tavalyi futás bódító rohanás volt a frissen hullott hóban, életem első havas versenyén. Ez pedig? Éppoly bódító, csak hó nélkül, kifejezetten tavaszias időben.

Érdekes dolog, hogy az ember másodszorra úgy fut egy versenye, mintha ezer éve visszatérő vendég lenne. Különös élmény, ahogy az elméből egyszercsak előhívódnak a pálya részletei, és kísérteties élességgel rajzolódik ki a – szép magyar szóval – track mindmap.

Emléktérkép

Persze kis csalás van a pengeélességű emlékképekben, hiszen azóta rengetegszer futottam erre, még ha nem is ezt. (A korábbi évek rengeteg kirándulásáról nem is beszélve.) Ugyanakkor tényleg meglepő, hogy itt a rajt előtt, ahogy fejben tervezem az utat, a pont egy évvel ezelőtti verseny szinte minden egyes pillanata színes-szélesvásznúban pereg előttem.

A telki sportcsarnok fölötti utcák, a szűk horhos fel, az Anna-lakig, aztán az a barátságos ösvény le Nagykovácsi széléig, aztán az a kellemetlenül emelkedő erdészeti út a Kutya-hegy lábáig, onnan a ligetes-tisztásos-sziklagyepes kanyargás a Nagy-Szénás kopasz domborulatáig… A bokatörő zúzás vissza Nagykovácsiba, majd a hosszasan kacskaringózó single track a Fekete-hegyeken át a Nagy-Kopaszra, onnan a Tarnai-pihenő kitett dolomitgyepe, a nyílegyenes autópálya a telki bányáig, majd az ezerszer elátkozott széles út, az a döglesztő emelkedő… Hát, az biztos, hogy az ember nem az őrült meglepetésekért fut itt.

Nem, sokkal inkább azért, hogy az ezerarcú erdő megmutassa ezeregyedik arcát is, hogy a sok magányos-kiscsoportos futás után időnként nagy össznépi pajtizásban-pacsizásban szaladgáljunk szeretett Nagy-Szénásunk nagyszéllel-szépkilátással jutalmazó tetején.

Versenyfíling

Az össznépi pajtizásnak van egy fontos jellegzetessége, amely különösen az ilyen otthonos, sokat járt vidékeken erősödik fel. Mint az talán köztudott, a terepfutásban – és persze úgy általában bármely outdoor sportban – az a szuper, hogy nincs két egyforma futás, így a különböző versenyeken elért eredmények tulajdonképpen összehasonlíthatatlanok. Persze léteznek pályacsúcsok, meg őrült versenyzések, de az időjárás, a hőmérséklet, a páratartalom, a csapadék, a talaj, a pálya, az évszakok változásai elképesztően változatossá teszik ezt a kívülről egyébként elég monotonnak tűnő sportot.

A Nyúlcipőbolt Budai Trail pompás példa erre: a tavalyi szikrázóan havas, harapós verseny annyira más volt, mint a mostani, pihepuha avaron, nyirkos, rekortán-rugalmasságú ösvényeken lépkedős futás, mintha nem is ugyanaz a hegység, ugyanaz az útvonal lett volna.

És persze az ilyen pajtizós megmozdulásokon az ember valahogy lelkesebben, motiváltabban és gyorsabban is fut, mint a magányos, hajnali kocogásokon. Nem azért, mert versenyez, ó nem, én legalábbos biztosan nem azért. Az biztos, hogy nem azért szedem gyorsabban a lábamat, hogy pár másodperccel korábban beérjek, vagy hogy megelőzzem ott azt a kék Hokás arcot.

Nem, inkább a lelkesedés, a hangulat, a fíling ragad el, az visz előre. Itt, a Budai Trailen szinte rögvest az elején, itt ebben az Anna-lakhoz felvezető horhosban összetorlódik az egész mezőny. Tavaly ilyenkor itt lelkes hó-  és latyaktapasosás volt, most finoman nedves, egészen ruganyos ösvényen kocogunk egymás sarkában. És a lak előtti réten, a Csergezán Pál-síremléknél megindul a társaság, megnyúlnak a léptek, „és hosszu az erdő, / csak kifutni tudnék”, mondja az első magyar terepfutó, Ady Endre, vidám csapatként loholunk le a Nagykovácsiba vezető széles erdészeti úton. Na, ez a fíling röpteti az embert, nem a versenyszellem.

Jutalomjáték

A Budai Trail nagy csúcspontja mindig a Nagy-Szénás. Ezen a kopasz dolomitháton mindig egy kicsit skyrun-érzése van az embernek. Alig ötszázötven méter magas, de mégis egészen magashegyi. Most is elakad szinte a lélegzetem – és nemcsak az arcomba csapó széltől –, ahogy a csúcs alatt, a szikrázó napsütésben kibontakozik a táj, délre Nagykovácsi és a Budai-hegység tömbje, északra a Kevélyek, a Pilis hosszan elnyúló vonulata, mögötte a Visegrádi-hegység ormai.

A völgyekben ködfoltok kúsznak, fenn a magasban pehelyfelhők áttetsző fátyla, és mi csak futunk lefelé a mezőn, ebben a furcsa, tavaszias télben.

Na, valami ilyesmiért tér vissza az ember már megfutott, bejárt, ismert versenyekre, ezekért az otthonos, felszabadító élményekért.

Meg hát persze az olyan csalóka, talmi dicsőségekért, hogy majdnem fél órával jobbat sikerült futni, mint legutóbb. Ú, mekkora fejlődés, nyújtózom el a befutó után elégedetten a telki tornaterem sörpadján, a tavalyi 03:25 helyett 02:50, őrület!, nagyvonalúan elfeledkezve arról a tényről, hogy tavaly 15 centis hó borított mindent, a végén egy kis lefagyott latyakkal.

Nincs más hátra, mint jövőre újra visszajönni.