#127 Mókus Kör

Tulajdonképpen ezt az egészet már lehetetlen követni. Kicsit úgy érzem, magam, mint amikor a szüleimmel először szédültem be a szép emlékű Shopping City Südbe (most utánanéztem, és megvan még, hihetetlen!), és csak kapkodtam a fejem a nyugati kapitalisták ezer csillámló trükkjén. Hát most is ilyesmi van terepfutás- és instant trail-fronton, mire az ember észbe kap, hogy megnyílt a Villámkör, a Turul Trail vagy az Írott Kör, már itt is a következő: jelen esetben a Mókus Kör. Nincs annyi hétvége, nincs az az edzésterv, nincs az a time management, amelybe beférne ennyi új középtávú 20-30 kilométeres futás. Főleg úgy, hogy még a régebbiekkel (érted, régebbiek, tehát három hónapnál idősebbek) is adós vagyok, tulajdonképpen a Bükkös Kört sem sikerült teljesíteni, és csak vágyakozom, hogy egyszer majd lesz időm egy Bükk 900-ra vagy Vérkörre. A Mókus Kört is csak úgy sikerült bezsúfolni sűrű életembe, hogy reggel nyolcig be kellett fejeznem – de hát épp ez mutatja az instant traileknek a klasszikus versenyekkel szembeni óriási előnyét: akkor indulsz, amikor akarsz, meg persze amikor belefér.

Nekem vasárnap hajnalban fért bele, úgyhogy Mókus Kör első szakaszát, nagyjából a Nagy-Kopaszra felvezető Sisakvirág-tanösvény közepéig vaksötétben, fejlámpám fénykörébe zárkózva tettem meg. Sokat nem is tudok elmodani róla, azon kívül, hogy nagyszerűen jelzett, egyértelmű itinerrel ellátott útvonalról van szó, különben nyilván menthetetlenül eltévedtem volna.

Úgy általában az egész Mókus Körre érvényes, hogy szuperül van jelezve, mindenütt friss a festés, mintha csak az instant túra megnyitásának tiszteletére vonult volna végig egy diszperzites különítmény. És nemcsak friss, de ritka egyértelmű, össze sem hasonlítható mondjuk egy Sunset Trail vagy egy Rókás Kör reménytelen kavarásaival. Az útvonalban egyáltalán nincs jelzetlen ösvény, az elágazásoknál meg mintha közlekedési rendőr állna, még vaksötétben sem lehet eltéveszteni, különösen, ha legalább egyszer elolvasod az itinert. Úgyhogy Nagykovácsi felé repültömben el is könyveltem egy hatalmas plusz pontot a túra megalkotóinak.

Instant trail, szponzorral

Tényleg, a túra megalkotói! A szervező csapat, a RUNaway, az egykori Garmin SkyRunok utódpártja, tulajdonképpen néhány jól kitalált koncepciójú, barátságos közvetlenséggel és sok ötlettel  promózott eseményel lett szinte pillanatok alatt rajongásig szeretett szereplője a hazai, elsősorban Budapest környéki terepverseny-világnak. A Garmin WTF-ek nagy ötlete, hogy a rajt-cél között kínálnak terepes és aszfaltos alternatívát. Nekem akkor lopták be magukat a szívembe, amikor az egyik nyári versenyük, a WTF Szentendre megmaradt érmeit egy, a verseny útvonalát követő közösségi futás soron osztották ki a résztvevők között. Ez annyira elegáns ötlet volt, hogy még a SUHANJ! 6 hatórás éjszakai futóversenye után is hajlandó voltam átbumlizni Szigetmonostorról a szentendrei skanzenhez, hogy életem legsiralmasabb formájában végigkússzam a közösségi futás 17 kilométerét azért a cuki rókás éremért.

Már ennyiből is látszik, hogy erős az összefonódás a Garmin sportóramárkával, így esett meg az a furcsa és nem mindennapi eset, hogy immár egy instant trailnek is van névadó szponzora. Valahogy nekem elég furán hangzik ez a „Garmin Mókus Kör”, amit olyannyira szigorúan vesznek, hogy még a kapcsolódó Facebook-csoport is a szponzor nevét viseli. A teljesítésért járó érmen is a Garmin szerepel a legnagyobb betűkkel, amivel önmagában nekem nincsen bajom. Felfoghatjuk úgy is, mint a hazai terepfutóélet fokozatos professzionalizálódásának biztos jelét. Az már teljesen természetes, hogy hazai terepversenyek nagy, komoly, és ami mindennél fontosabb: stabil névadó szponzorokkal jelennek meg. Miért ne lenne lehetséges, hogy egy instant trail is kössön szponzori szerződést? Mindenesetre nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ahol szponzoráció van, ott üzlet van, és hát ugye a versenyek szervezői fizetnek azért az erőforrásért, amit mindközönségesen „erdőnek” vagy „terepnek” (azaz karban tartott ösvénynek, jelzett útnak stb.) nevezünk, míg az instant trailek esetében ez nincs így – legalábbis egyelőre.

Nem látom át pontosan sem a versenyszervezés kanyargóit, sem az erdőgazdálkodás rejtelmeit, és ha valamihez bizonyosan nem értek, akkor az az instanttrail-fenntartás politikai gazdaságtana, de nem tudom hibáztatni azt az erdőkezelőt, amelyik rákérdez, hogy akkor hogy is van mostan ezzel a szponzorral? És simán el tudok képzelni egy erdészeti jogtanácsost, aki talál valami paragrafust, amely alapján nagyszerűen meg lehet majd sarcolni az istant traileket (is). Persze annyira én sem vagyok hülye, meg annyi terepversenyt azért láttam már, hogy elég világos legyen, hogy ilyen szponzorációk során a legritkább esetben van szó értelmezhető pénzösszegről; jobbára terméktámogatásban, promóciós supportban és hasonlókban merül ki a dolog. De ezt egy erdőgazdaságnak sajnos nem kell tudnia.

Az biztos, hogy egy-másfél év leforgása alatt, a GeoGós túrákkal együtt legalább tíz új instant trail nyílt a Pilisi Parkerdő kezelésében álló területen, és már ezres nagyságrendű a teljesítők száma, ami azért már egy állami zéerté ingerküszöbét is átütheti.

Az útvonal

Nem akarom a falra festeni az ördögöt, de a Pilisi Parkerdő – amely ugyan állami tulajdonú, de mégiscsak részvénytársaság, tehát nem sportegyesület vagy kiemelten közhasznú jótékonysági szervezet – hamarosan észbekap majd, hogy hoppá, itten már a második instant trail települ ugyanarra az ösvényre. Mert itt pontosan ez  helyzet, a Mókus Kör egy része nem ismeretlen azok számára, akik futottak már a Szénás Körön, de ismerős lehet a Budai Trailt vagy a Piros 85-öt teljesítőknek is.

Ez pontosan az az évtizedekig elhanyagolt, turisztikailag másodlagos, viszont vadászatilag elsődleges jelentőségű terület volt, amely a kádárista ántivilágban jól el volt zárva a plebs elől. A világ egyik legperverzebb férfiközössége, a gerontofil szocialista pártelit „Egyetértés Vadásztársasága” volt itt a teljhatalmú úr, és ahol most sztreccsnadrágos-technikai felsős futók szaladgálnak Salomonokban meg Hokákban, ott Kádár, Brezsnyev és Castro pörkölgetett oda kicsit becsiccsentve a felriasztott vadkanoknak.

Eszméletlen vadgazdagság, a lankás gerinceken és hűvös völgyekben elszórt, minden káderigényt kielégítő vadászházak, és természetesen kerítés, mindenhol és mindenfelé, amerre a szem ellát. Annak idején én is közel egy évtizede kirándultam már a Budai-hegységben, mire eljutottam a Nagy-Kopaszra, mely az összes rendszerváltás előtti turistatérképen hatalmas, jelzett út nélküli erdőség közepén magasodik.

A Nagy-Kopasz még ma sem igazán népszerű kirándulóhely, a környező táj, a Nagykovácsi, Adyliget, Budakeszi, Páty és Telki között elterülő hatalmas vadaskert a mai napig titokzatos, ritkán járt, kevés jelzett úttal tarkított terület. Egy része még valóban vadaskert: a Páty–Budakeszi műúttól délre fekvő, elzárt terület nemrég került a címlapokra azzal, hogy az összes vaddisznót ki kellett itt lőni a sertéspestis miatt.

A turisták nehezen veszik birtokukba ezt a vidéket, de a terepfutók annál inkább. Pont olyan távolságra van a népszerű közlekedési csomópontoktól, Nagykovácsitól, Budakeszitől, a Szépjuhásznétól vagy a Hűvösvölgytől, hogy egy laza „hétvégi hosszúval” lehessen itt szaladni egy kört. Nincsenek vad kaptatók, technikás zúzdák, bokatörő single trackek, hanem csak egyenletes avarral borított, lágyan rugózó, rekortán-felületű erdei ösvények, amelyek még a legnagyobb esőkben sem mocsarasodnak el teljesen, szemben mondjuk a Vértes vagy a Gerecse gyilkos erdészeti útjaival.

A Mókus Kör zöme is pontosan ilyen rém gyorsan futható, a lábhoz csodásan alkalmazkodó, barátságos ösvényeken vezet. Szinte nincs olyan része az útnak, amely minimális gyakorlattal ne lenne futható. Sőt, az út végére az volt a benyomásom, hogy a Nagy-Kopasz egyenletes emelkedőjétől eltekintve végig lefelé megy – ami, tekintve hogy körútról beszélünk, nyilvánvaló képtelenség, pont mint egy Escher-grafika.

Az a rész, amikor az ember rohan lefelé a Nagy-Kopaszról a zöld, majd a sárga kereszten, egyenletes, finom esésű lejtőn, az avarral borított, Hoka-csillapítással felérő, tölgyleveles, tökéletes rugózású ösvényen, neki keletnek, a felkelő Napnak… hát, azt az élményt, azt a tájjal összeolvadó, tökéletes ritmikájú, tempós lendületű űrhajózást a természet varázsában, azt jó időre bespájzolom magamnak motivációként. Ha a Mókus Kör semmi mást nem adott volna, mint ezt az élményt, már megérte az egész.

De ki volt Csergezán Pál?

A Mókus Kör csúcs- és fénypontja, a Nagy-Kopasz pontosan olyan volt évtizedekig, mint a Sas-hegy, a Pilis-csúcs, az Urak asztala vagy az Írott-kő: megközelíthetelen, a köztudatból kiradírozott senkiföldje. Mindenki tudta, hogy ez a Budai-hegység legmagasabb pontja, de mindenki belenyugodott – ahogy az ember nem dönthet arról, hogy ki legyen a tanácselnök vagy a pártfőtitkár, éppúgy nem juthat fel oda. Maradt a Nagy-Szénás mint „magas budai hegy”, és mit mondjak? – én ki is egyeztem a dologgal, egyáltalán nem hiányzott a Nagy-Kopasz.

Aztán tizenvalahány éve felépült ott a magyarországi turisztika egyik legkirályabb épülete (természetesen a galyatetői kilátótorony után). Igazából érdekes is, hogy a Csergezán Pál-kilátó még azelőtt készült el, hogy Orbán országos kötélpajtása, a Market- és Videoton-tulaj Garancsi István került volna a Magyar Természetjáró Szövetség elnöki székébe, és a magyar természetjárás a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik legnagyobb haszonélvezőjévé vált volna.

Annyi biztos, hogy a tragikusan korán elhunyt Basa Péter által tervezett kilátó az egyik kedvenc hazai épületem. Imádom a belső szerkezet szigorú, de csodálatosan játékos fény–árnyék-hatásokra épülő konstruktivizmusát. Imádom azt a finoman hajló, a dubai felhőkarcolókat parodizáló, vitorla-, de még inkább varsaszerű ívét, a vázra vízszintesen, sűrű sorokban rögzített léceket, melyektől egészen fonott vesszőkosár-hangulata lesz az egésznek. Mindig meglep, hogy egy ilyen értelmes és előremutató, sokrétegű építészeti produkció létrejöhetett egy reménytelenül elhanyagolt területen, a magyarországi kilátóépítészetben, ahol olyan architekturális rémálmok születtek, mint mondjuk Schulek teljesen értelmetlen Erzsébet-kilátója, Koller József totális félreértésen alapuló prédikálószéki büntetése, vagy Bodrogkeresztúr, Tyukod, esetleg Dunaújváros kilátócsodái.

Külön szép a dologban, hogy szinte idelátszik Basa Péter másik nagyon szép épülete, a pár kilométerre lévő budakeszi református templom, amelynek keleti tetőmegoldása a lécezett ablakokkal, az ívelt felületek játéka formavilágában nagyon hasonlít a kilátóhoz.

Mindig furcsa játékot űz velem az emlékezet, ha erre járok-futok. Ezeken a sokáig tiltott ösvényeken mindig eszembe jut a kádárista ancien régime vadászós-mulatós-trófeás prolivircsaftja, amely manapság gyönyörűen születik újjá Lázár János lumpenarisztokrata modorosságaiban… ugyanakkor mindig eszembe jut gyerekkorom titokzatos, Fekete Istvános-Széchenyi Zsigmondos vadászromantikája. Ez az elbűvölő vízió nem kis részben köszönhető a korszak, azaz a hatvanas-hetvenes évek egyik legjobb természetillusztrátorának, Csergezán Pálnak.

Szegény Csergezán, festőnek nem volt túlságosan tehetséges, valahogy sosem tudott túllépni a naturalista kismesteri státuszon, viszont könyvillusztrátornak elsőrangú volt. Ő volt, aki a Vuk első kiadásának rajzait készítette, és Dargay tulajdonképpen mindent tőle lopott saját kisrókájának figurájához.

Csergezán találta ki azt a csodálatosan kifejező naracsvörös-fehér kontrasztjátékot, ami a mai napig a Vuk-karakter legerősebb eleme. (Dargay eredeti terveiről itt olvasható egy rövidke elemzés, és a cikk állításával ellentétben a végleges rajzból nem az látszik világosan, hogy élő rókát tanulmányozott, hanem az, hogy az élő rókát tanulmányozó Csergezán rajzait tanulmányozta.) Aztán később az ő fekete-fehér víziójában élt tovább bennem A dzsungel könyve, minimum vetélkedve Szántó Piroska varázsos világával. És hát Csergezán illusztrálta az egyik legmenőbb magyar természetkönyvet, Tasnádi Kubacska Vadállatok gyerekszobáját.

Ha Csergezán semmi mást nem tett volna egész életében, mint hogy elkészíti e három könyv illusztrációit, már megérdemli, hogy nemcsak a kilátót, de az egész hegységet róla nevezzék el. De hát ennél jóval többet tett, rengeteg könyvet illusztrált, és mondjuk a Stanislaw Lem Magellán-felhőjéhez készített rajzai egész egyszerűen mindent visznek.

Itt, a Nagy-Kopasz környékén élte utolsó éveit, itt van a sírja is nem messze, az Anna-vadászlak mellett, a Budai Trail mezőnye ott szalad el mellette pár hét múlva.

Milyen is a Mókus Kör?

Így szaladtam lefelé, gondolataimba merülve a Nagy-Kopaszról. A gondolatba merülést tényleg nagyon megkönnyítette, hogy a Mókus Kör az általam ismert egyik legkönnyebben követhető instant trail. Pompásan, egyértelműen jelzett turistautakon vezet, az itiner és a track félreérthetetlenül rögzíti az ellenőrzőpontokat. Már Adyliget után látszott, hogy nem lesz itt semmi probléma, úgyhogy ki is kapcsoltam a telefonomon lévő Locus Pro állati idegesítő, Androidba égetett női robothangon irányító navigációját – így aztán megszűnt az a rém kellemetlen Battlestar Galactica-fíling is, és semmi nem gátolt az elmélyült futásban.

A csekkolásokhoz mobilnetre van szükség, de a hét pont mindegyikén van bőségesen térerő (legalábbis Telekomos). A rendszer elég egyértelműen működik, a honlapos regisztráció, nevezés és átutalásos fizetés után a szervezők aktiválnak egy véletlenszerűen generált hatszámjegyű kódot. A pontokon található QR-kódokat leolvasva (nem kell aggódni, a QR-kódok eltéveszthetetlenül vannak kihelyezve) mindegyiknél megnyílik egy böngészőablak, ahol be kell írni a kódot, de erre csak a rajtnál van szükség, a többinél automatikus a kódbeillesztés.

A megoldáson persze lehetne még finomítani, mert például jelenleg a rendszer csak a becsekkolás időpontját mutatja meg, azt sajnos nem, hogy mennyi az elhasznált bruttó idő, vagy hogy mennyi van még hátra a szintidőből. Mondjuk ez a magamfajta, nyuggertempóval kocogót nem omlasztja meg különösebben, de biztos vannak, akiknek segítene a komoly teljesítésben.

Összességében a Mókus Kör egy kifejezetten gyors, viszonylag jól futható emelkedőkből és kényelmes, puha, tempós, finom szintvesztésű lejtőkből összerakott, futóbarát körút. A jelzések egyértelműek, a csekkpontok könnyen megtalálhatók. Amikor én futottam, két napig esett és egy nap esőszünet volt – olyan nem volt az útvonalon, hogy pocsolya mellett ne lehetett volna elfutni a 25 kilométeres körből összesen maximum 500 méteren volt sár, az is olyan, hogy ledobta a cipő szinte azonnal.

Mondhatnám, hogy remek szolgáltatást kap az ember a pénzéért, mert a gyermekvasút legendás állomásépületébe applikált Szépjuhászné Büfé is be lett vonva a dologba: ott lehet átvenni a teljesítésért járó érmet, meg valami palacsinta menüt is. Sajnos én reggel nyolckor végeztem, a büfényitásig még egy órát kellett volna várni, úgyhogy az éremátvétel majd valamikor máskorra marad.

Például a következő teljesítésre, mert három teljesítés után még egy kizárólag teljesítéssel megszerezhető (tehát exkluzívnak is nevezhető) póló jár, ami – mármint nem a póló, hanem az exkluzivitás – már elegendő motiváció, hogy újra nevezzen az ember. Igazából maga a Mókus Kör is elegendő motiváció, mert nagyon jó kis útvonal. Ráadásul a szervezők már belengettek egy Vérmókus Kör elnevezésű valamit is (ami nyilván egy hosszabb, 60-70 km körüli verzió lesz, ahogy az a Medvés Körnél, a Szénás Körnél vagy a Villámkörnél vagy a Bükkös Körnél már fényesen bevált), ami aztán újabb izgalmakat tartogat majd.