fbpx

#341 Mészköves Maraton

Csobánka és a Pilis a Kis-Kevélyről

Itt volt már az ideje felvenni a Pilis–Budai-hegység Instant Kupa rég elejtett fonalát. Legutóbb valamikor tavaly októberben teljesítettem instant futást, amely ebbe a sorozatba tartozik. Újra eljött az ideje a terepmaratonoknak is. A legutolsó, amit futottam, még szintén tavaly októberben volt, a szokásosan varázslatos Panoráma Trail. Azóta szinte teljesen újrakezdtem a futást, legalábbis teljesne újjáépítettem az edzéseimet… Így jutottam el eddig a február végi vasárnapig, amikor végre újra nekivághattam egy maratonnak. A Mészköves Maratonra esett a választásom. Ez a futás ugyanis az egyik legszebb, legelegánsabb útvonal a környéken: végig a Pilis nyílegyenes gerincén, a Strázsa-hegytől a Kétágú-hegyen, a Pilis-tetőn, a Hosszú-hegyen és a csodás Kevélyeken keresztül egészen Csillaghegyig. Nem véletlen, hogy Tenczer Gábor, a Szépkilátás blog és a Telex túrázó újságírója is szinte méterre pontosan ugyanerre vezette a saját instantját. Arról már nem az útvonal tehet, hogy borongós és merengős futás lett belőle – két nappal korábban Oroszország megtámadta Ukrajnát, így aztán futás közben gondolataim végig a háború kerül keringtek. Ehhez sokat hozzá tett a táj is, amelyről kevesen tudják, hogy az egykor itt dúló háborúk milyen rétegei rakódnak itt egymásra.

A Strázsa-hegyen

Egyszóval hajnalban a Strázsa-hegyen kezdtem – ez az a megfigyelőtorony, amely messziről látszik Kenyérmező fölött, a Dorog-Esztergom műútról. A Strázsa-hegy környéke évtizedekig tiltott terület volt, szovjet laktanya és harckocsi-gyakorlótér működött itt a kivonulásig. Csak tavaly sikerült végleg kármentesíteni a környéket, százmilliókból, mert a szovjet hadsereg volt oly rendes, és pár tucat évre itthagyott egy kis nehézfémszennyezést.

A Strázsa-hegyen

A szovjet megszállás viszonylag nyilvánvaló, és máig élő jeleket hagyott itt maga után. A Strázsa-hegy környékében igazából az a durva, ami nem látszik. Nagyon kevés nyoma van például annak, hogy az első világháborúban itt működött Európa egyik legnagyobb hadifogoly-tábora. A háború négy éve alatt százötvenezernél több katonát őriztek itt, egyszerre átlag negyvenezer (!) ember volt itt fogoly. Zömmel oroszok, viszonylag sok szerb, és valamennyi olasz. Több mint kétszer annyian, mint ahányan a városban éltek.

Hihetetlen méretei voltak a tábornak, lefedte egész Kenyérmezőt (amelyet aztán Esztergom-Kertvárosra finomított az utókor). Az a mondás, hogy több tízezren vannak itt elásva… nem, nem „eltemetve”, hanem járvány, főleg tífusz és kolera sújtotta tömegsírokba forgatva.

Itt, a Strázsa-hegy oldalában tizenkét jelöletlen temető-tömegsír rejt több tízezer halottat. Egyetlen temető maradt meg, a VII. számú, amelyről azt mondják, hogy négyezer szerb és orosz hadifogoly fekszik itt jelöletlenül. A többi temető, hadifoglyok tízezreivel, nyomtalanul eltűnt, most védett leánykökörcsinek és héricsek tenyésznek a tömegsírok fölött a meszes talajon, eszmei értékük 10 ezer forint.

1918-ban aztán felszámolták a hadifogolytábort, amelyről egyébként az az anekdota kering, hogy néprajzosok és nyelvészek tömegei jártak ide adatgyűjtésre, mert itt lehetett a legnagyobb számban megtalálni a cári Oroszország által kényszersorozott és hadifogságba esett mordvin és cseremisz nyelvrokonainkat.

A tábor helyét felparcellázták, vitézi birtokokat osztottak belőle, így került Kenyérmezőre az én családom is – apám itt született, de már a második világháború vége után pár hónappal. A szovjet hadsereg épp azokban a hónapokban épített ki stabil állásokat a stratégiai jelentőségű Strázsa-hegyen, hogy aztán egy komplett katonai gyakorlóteret telepítsen az előző nagy háború tízezernyi hadifogoly-halottjának jelöletlen tömegsírjai fölé.

A Pilis-nyereg

Alig egy óra futás után felérek a Pilis-nyeregbe. Ha valaki olyan öreg, mint én, akkor még emlékezhet arra, hogy ez a kötelező április 4-i emlékezetpolitikai kirándulások gyűlölt helyszíne volt. Úttörők és úttörővezetők sokasága caplatott felfelé a tavaszi hóolvadástól (igen, akkoriban még április elején volt a hóolvadás!) cuppogósra sarasodott ösvényeken, fel, a nyeregbe, ahol davajgitáros-pufajkás Szergejek feszítettek az emlékmű domborművén.

Igazából senkinek fogalma sem volt arról, hogy mit keres itt ez az emlékmű, csak a Panoráma kiadó hátborzongatóan vonalas bédekkereiből lehetett kihámozni, hogy itt valami ukrán (!) katonák nagyon megakadályoztak valami német katonákat valamiben. A Kétágú-hegy, a Pilis-nyereg, Klastrompuszta a legdurvábban kommunista (de ettől még iszonyú jó fej) dorogi bányász természetbarátok felségterülete volt, a mai napig az egyébként, és ők önfeláldozóan ápolták a mítoszt.

A mítosz pontosan a rendszerváltásig tartott, és a Pilis-nyeregből (ahogy a másik kultuszhelyről, a Leányfalu feletti Vörös-kőről is) az első adandó alkalommal eltűnt a davajgitáros emlékmű. Csak a talapzata maradt meg, amelyre minimalista obeliszk került, immár általános üzenettel: „A II. világháború áldozatainak emlékére”.

Emlékmű a Pilis-nyeregben

Április 4-i emléktúrák helyett ma már Kitörés van, meg Viribus Unitis. De az az igazság, hogy alig találsz egy talpalatnyi helyet a Pilisben vagy a Budai-hegységben, az Oroszlán-szikla szétlőtt „fejétől” a Határ-nyereg bunkerein át a piliscsabai torony cirill festéseiig, amely ne a háborúkra emlékeztetne. Piliscsaba mellett legendás volt a szovjet lőtér. Tudjátok, mi lett a helyén? Haláltábor-díszlet a Sorstalansághoz.

Zsigeri élmények

A háborúk és a megszállás eltemetett, mégis eleven emléke itt van, beleivódva a tájba. Egy ártatlan kocogás a hegyekben zsigeri éményeket hív elő. Úgy fekszenek egymáson, mint a földtani rétegek, és a legváratlanabb pillanatokban és pontokon törnek a felszínre, mint most itt, a talpam alatt a Pilisben a kétszáz millió éves dachsteini mészkő, amely máshol több ezer méter mélyen szunnyad a felszín alatt.

Ilyen feltörés egyébként Ukrajna orosz inváziója is. Nekünk a szovjet, azaz hát orosz megszállás klasszikus trauma, melynek nyomai a mai napig itt élnek velünk. Lakóparkokká nemesült laktanyák, elszórt cirill feliratok gyanús funkciójú építményeken, családi történetek egyre halványuló anekdotái, a természet által visszavett, omladozó erdei körletek, kicserélt emlékművek megmaradt talapzatai. Hadifogolytáborra épült gyakorlótér. Elvitt karórák. Polcz Alaine. Ötvenhat mítosza.

A Pilis vonulata a Pilis-tetőről

Az a helyzet, hogy „az oroszoktól” sokkal jobban félünk, mint bárki mástól, és egyrészt minden okunk megvan félni, másrészt „az oroszok” nemigen tettek semmit, hogy eloszlassák ezt a félelmet. Az a külpolitikai kifejezés, amelyre a mai napig konkrétan összerezzenek, a „szovjet-orosz érdekszféra”. Nincs kétségem afelől, hogy a birodalmi gondolatnak szüksége van erre az „érdekszférára”. De az is biztos, hogy ebbe az „érdekszférába” tartozni igen rossz dolog.

Most, hosszú évek után először Európában is világosan látszik, hogy milyen az, amikor a birodalmi gondolat bejelenti igényét az „érdekszférára”. A folyamat eddig is látszott, emlékszünk Szerbiára, Boszniára, amikor Eduard Limonov baráti látogatáson saját kezűleg lőtte a szarajevói járókelőket, emlékszünk a pristinai reptérre, Abháziára, a nyersanyagpolitizálásra, a gombokért megvett-megzsarolt mindenkori közép-európai vezetőkre, arra, hogy a Jobbik alig pár éve még konkrétan ruszki pénzből élt.

Felszínre tört háború

De a folyamat most vált nyilvánvalóvá. Ezért a pánik, ezért mély érzelmek. Ez nem egyszerűen egy háború – ez az a háború, amelytől a rendszerváltás rettegünk, csak mélyen eltemettük magunkban. Most felszínre tört, mint a dachsteini mészkő itt a Pilisben a talpam alatt, ezernyi rétegen át: nagyon egyszerűen úgy tudom megfogalmazni, hogy „visszajönnek az oroszok”.

Igen, döbbenetes a védtelenségnek ez az élménye. Azt hittük, hogy ez elmúlt. Hogy csatlakozva az ember által ismert univerzum legerősebb gazdasági és katonai szervezeteihez, ezt a védtelenség-élményt örökre elfelejthetjük. Hogy európai és atlanti szövetségeink az elkerülhetetlen háborúkat örökre kiszervezhetik proxyba távoli vidékekre.

A mi vidékeinken meg csak elmúlt háborúk alig látható nyomain kell majd csak békésen futkároznunk az erdőben. Az orosz invázió ezzel az illúzióval számol le, és az ezzel kapcsolatos közép-európai traumáinkat hozza felszínre. Azon túl, hogy minden háború riasztó, ez az, ami különösen riasztó Ukrajna megszállásában.

Mészköves Maraton

Hát igen, így merengtem, keresztül a Pilisen. A Pilis-tetőn, a légelhárító ütegre telepített Szent Özséb-kilátó csak fokozta a történelem rétegződésének fura tapasztalatát. Aztán végig a tényleg nagyon hosszú Hosszú-hegyen, majd a Ziribár látványos gerincén, majd a Kis-Kevély kegyetlen kaptatóján… A Mészköves Maraton nem tréfál.

Ziribár

Elképesztően látványos útvonal, sok történelmi tapasztalattal – így lehetne összefoglalni a Mészköves Maratont, amelynek fő különlegessége ez a szinte nyílegyenesen húzódó gerincút. Gyönyörű, elegáns traverz, nagyszerű terepmaraton.

Kiazmus

Kiazmus

Műkedvelő terepfutó.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Facebook
RSS
Strava