#133 Lipót-Trail | 2019.11.30.

Háziverseny házihegyekben

Át a reptéren

e forró és nedves ragyogásban
levedlik rólunk az ember magánya
s nem is magunkat, nem idegeinket
érezzük zsongani: oly mély gyönyörré
sürűsödik az élet, hogy ilyenkor
hajam az erdő ruganyos hajával
összefolyik
(Szabó Lőrinc: Reggel)

Nem jutott volna eszembe ez a Szabó Lőrinc-idézet, rögtön az első, 22 éves korában megjelent Föld, erdő, Isten című kötetéből, ha az első Lipót-Trail nem a pasaréti Szabó Lőrinc iskolából indul. De a verseny onnan indult, és nekem eszembe jutott, hogy fiatal koromban mennyire szerettem ezt a kötetet, amely a mai napig a magyar természetlíra egyik legszebb, bár modoros görög-imádatában, és mesterkélt panteizmusában kissé álságos alkotása. Egy családias verseny, az első Lipót-Trail, és a váratlan, ragyogó napsütésben kilométereken keresztül ezt mantrázza az ember, ahogy az unalomig járt, ismerős ösvényeken fut, harminc kilométert keresztül-kasul „itt a mi házi hegyeinkben, a »budaiban«”, ahogy a szervezők is írják a honlapon.

Egészen meglepő, hogy ezekben a hegyekben, „a mi házi hegyeinkben” még nem is volt igazi terepfutó-verseny. Azon a területen, ahol  hétvégenként immár százával, ha nem ezrével futnak a népek, ahol közösségi futások, futókörök és -klubok tucatjai gyűrik a kilométereket, az egyetlen Óbudai Terepfutó- és Túrafesztiválon kívül voltaképp nincs más verseny. Na, ezen változtatott a viszonylag frissen indult Hegyfutás.hu csapata, és Lipót-Trail néven ledobott egy versenybombát ide a Hármashatár-hegyre.

Az ismert út élménye

A maga baltával faragott egyszerűségében nagyszerű a koncepció, nekem legalábbis marhára tetszett: ugyanott futhatok, ahol egyébként is, csak most éremért. A lakásunktól busszal negyed óra a rajt, hát kell ennél jobb dolog? Az útvonal meg… hát, hiába huzigálták a trükkös szervezők a lehető legkacskaringósabbra a tracket, hogy valahogy kiadja a harminc kilométert itt, domesztikált házihegyeink között, azért ennek a girbegurba útvonalnak jóformán minden kanyarját kívülről ismerjük.

Jól ismert kilátás: a Pilis és a Kevélyek a Kötők padjától
Jól ismert kilátás: a Pilis és a Kevélyek a Kötők padjától

Nagyon érdekes élmény volt számomra ennyire ismert terepen versenyezni: az eltelt alig több mint másfél év futókarrier (no meg az előtte lévő harminc év teljesítménytúrázás) elegendő volt ahhoz, hogy csak ránézzek a trackre, és pontosan tudjam, hogy mi vár rám. Fantasztikus tapasztalat úgy ránézni egy útvonalra, hogy szinte minden méterének tudom a lejtését-emelkedését, a talajviszonyokat, még azt is, hogy milyen avar és milyen kőzet vár egy adott útszakaszon.

Ezen a Hűvösvölgy–repülőtér–Vörös-kővár–Virágos-nyereg–Kálvária-hegy–Solymár–Csúcs-hegy–Guckler Károly-út–Fenyőgyöngye–Árpád-kilátó–Apáthy-szikla-útvonalon bármikor vakon végigmegyek, és tényleg komoly tapasztalat volt pontosan tudni, hogy mikor mi fog történni az útvonalon. Ennyire még sosem terveztem meg versenyt, egyszerűen azért, mert nagyon ismerem az utat – szinte méterre lebontva be tudtam osztani az erőmet, a tempómat, mintha egy négyszázas körpályán futottam volna.

Néhány ember egy szponzorsátor alatt

Háziverseny a házihegyekben – azt gondoltam, ennyi pont elég ahhoz, hogy szakajtó telt ház legyen (három táv volt a versenyen, mindháromban 150 fő volt a limit), még akkor is, ha ezen a hétvégén volt a legalább ilyen izgalmasnak ígérkező, újjáéledő Wadkanz Trail is. Ehhez képest elég nagy volt a meglepetésem, amikor a 30 kilométeres táv rajtjánál összegyűlt néhány ember simán elfért a Salomon pár négyzetméteres szponzorsátra alatt.

Lipót-Trail 30 rajt
Lipót-Trail 30 rajt

Kicsit meg is riadtam, mert a mennyiséget azért bőségesen ellensúlyozta a minőség: Józsa Gábor, a múltkori Panoráma Trail, meg a tavaszi Mátrabérc Trail győztese szerényen, már-már észrevehetetlenül álldogállt a sarokban, és eddigre már kiderült, hogy a félmaratoni távon Szabó Sándor indul, szóval mindenütt megvoltak a borítékolható, ufóidős győztesek.

De az az igazság, hogy pont az ilyen versenyeket imádom: Kicsi, Családias, Meghitt, ez az én coubertin-i eszmém a gyorsabban-magasabbra-erősebben helyett.

Mint később kiderült, harmincöt ember indult a harmincas távon, nem csoda, hogy szinte a harmadik-negyedik kilométerre, a Vörös-kővárra már totál szétszakadt a mezőny.  A harmincöt induló teljesen eloszlott a harminc kilométeren, én belőttem magamat valahová az engem megillető tizenötödik helyre, és majdhogynem tökegyedül űrhajóztam végig az egész távot.

A Vörös-kőváron
A Vörös-kőváron

Házihegyek

Azért jó itt, a „házihegyekben” versenyezni, mert végre napfényben lázja az ember, hogy merrefelé szaladgál. A hajnali edzések-futások átka, hogy szeptember végétől március elejéig töksötétben futkározok a házihegyekben, így aztán valóságos felüdülés napfényben látni a sokat járt ösvényeket.

Felüdülés látni ezt a jellegzetes, buda-vidéki vegyes erdőt, a teljesen értelmetlenül és furán összevegyített bükkös-tölgyes-fenyves-gyertyános-juharos zagyvaságot… Sehol a világon nincs még egy ilyen kaotikusan telepített kultúrerdő, de talán pont ez adja a báját.

A Csúcs-hegy oldalában
A Csúcs-hegy oldalában

Az utolsó novemberi napsütés még kicsábította Budapest jóformán teljes lakosságát a parkerdőbe, de hát a Budai-hegyekbe egyáltalán nem azért jár az ember, hogy egyedül legyen. Itt, a budaiban, a mi házi hegyeinkben, a Guckler Károly szintútján pont az a jó, hogy annyiféle ember fordul meg, a havana bichont sétáltató Nike-suhogós hölgyikétől a bricseszgatyás oldszkúl természetjáróig, a tetőtől-talpig Decathlonba öltözött katolikus nagycsaládtól az AirPodban és Speedcross 5-ben feszítő topterepezőig… A Igen, a Budai-hegységben az a jó, hogy mindenki elfér, mert mind szeretjük a természetet, és a természet arra tanít, hogy mindenki elfér, aki jót akar.

Ezzel a tanulsággal futottunk be aztán a célba. Ritka jóleső, tét nélküli, felszabadító élményt nyújtó verseny volt a Lipót-Trail. Laza örömfutás a szikrázó napfényben, meghitt, barátságos házi hegyeinkben.

 

Olvass többet

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük