fbpx

#290 Rácalmási Szigetfutás 2021

A rácalmási Duna-ág

Zsúfolt, rémesen zsúfolt. Nagyjából ezt a jelzőt tudom csak találni erre az októberi hétvégére. A versenyek úgy tornyosultak fel, mint jégtorlasz a Dunán, és mindent elsöprő áradatuk teljesen elmosott mindent. Elhalasztott és duplán elhalasztott versenyek csúsztak össze tavalyról áthozott nevezésekkel és eredetileg is ide tervezett versenyekkel. Így esett, hogy jómagam is durván toltam a rakenrollt – a tavalyról áthozott zempléni Panoráma Trail 45 kilométere és 1600 méter szintje után egy nappal már a Duna partján ért a reggel. A Rácalmási Szigetfutáson ugyan végtelenül józan módon a félmaraton helyett csak a 11 kilométeres távot vállaltam be, de azért ez is elég nagyot sújtott.

„…sietni Dunánk felé, Urunkhoz.
Hajrá, fogyjon az út, társak, siessünk.”

(Janus Pannonius: Búcsú Váradtól)

A Sziget

Persze felmerül a kérdés, hogy egyáltalán minek vállaltam be. Nos, van nekem ez a kis félig bevallott, de igazából be nem vallott projektem, a Duna menti futások nagyszabású panoptikuma. Családi okokból viszonylag sokat futottam-futok Dunaújváros környékén, és nagyon szeretem ezt a jobb parti vidéket, a Mezőföld szélét. Különleges, és elég kevéssé ismert területe ennek a rácalmási szigetvilág. Ez az a környék, ahol a Csepel-sziget véget ér, ahol a ráckevei ág a tassi zsilipnél visszatér a Duna főágába.

Itt valaogy úgy kanyarodik a túlszabályozott folyó, hogy a rácalmási löszlejtő alatt rakja le a hordalékát. Ebből alakult ki és növekszik folyamatosan a Rácalmási-sziget, ez a különleges kis mikrovilág, a természet és az emberi tevékenység határvidékén és kölcsönhatásából. (Éppen úgy, teszem hozzá, mint mondjuk a ráckevei Duna-ág.) A Rácalmási-sziget eredetlieg kultúrtáj volt, a környék falvainak hatalmas gyümölcsöse, melyet üdülők vidám foltjai pettyeztek. Aztán szép lassan vissza- vagy elvadult, és most hatalmas nyárfákból álló ártéri galériaerdő borítja, amelyet helyenként holtágak, hódvárak, varacskolók és madármegfigyelők szakítanak meg.

A Rácalmási-sziget már első itteni futásomkor a szívembe lopta magát. Aztán a két évvel ezelőtti Rácalmási Szigetfutás csak még jobban elmélyítette szerelmemet. Tavaly ugyan elmaradt a „hagyományosan” – az idézőjel annak szól, hogy a harmadik lett volna, tehát csak erős jóindulattal lehetne hagyományosnak nevezni – júniusban megrendezett futás.

Ugyanakkor éppen abban az évben választották a Rácalmási-szigetet Az év dunai szigetének. Ebből az alkalomból pont az elmaradt futás eredeti időpontjában jelent meg egy szép hosszú cikk a szigetről az egyik legjobb magyar blogon, a Dunai szigeteken. Érdemes elolvasni, mert elképesztően érdekes, és nagyon sokat meg lehet tudni belőle a vidék folyókultúrájáról.

Egy vidám verseny

Szóval tegnap este valahogy hazakeveredtem a Zemplénből (maguk az időmérők hoztak el!), ma reggel meg már a kelenföldi erőmű varázslatos sziluettjét bámultam a rácalmási buszra várva.

Erőmű-sziluett
Erőmű-sziluett

Rácalmáson, a versenyközpontként szolgáló Jankovich-kúriában a megszokott szigetfutás-dzsemborihangulat uralkodott. Marha későn értem egyébként oda, húsz perccel a 11 kilométeres verseny rajtja előtt. Túl sokat tehát nem merítkezhettem az összetéveszthetetlen versenyhangulatban.

Próbáltam valami bemelegítés-szerűséget a végtagjaimra erőltetni, de hát azért kegyetlenül sajgott még a tegnapi 45 kilométer 1600 szinttel. A bal talpam egyetlen görcsbe állt izomcsomó volt, a combtöveim meg úgy fájtak, hogy minden lépésnél fáradásos combnyaktörést vizionáltam magamnak.

Egyetlen dolog azért erőt öntött belém: a póló. Igazán nem vagyok egy nagy futódivat- és technikaipóló-mániás csávó, ebben a blogban szerintem még egyszer sem szóltam egy szót sem semmiféle „FINISHER”, sőt „FNSHR” pólóról, mert nem igazán érdekelnek. Vagyis csak egyszer: a két évvel ezelőtti Rácalmási Szigetfutás beszámolóban. Egyszerűen azért, mert annyira rohadt jól nézett ki.

Most sem volt más a helyzet, úgyhogy a bivaly versenypóló öntött belém némi lelket. A lenti képen balra a tavalyelőtti, jobb oldalt meg az idei látható. A szarvas helyett ezúttal a vadkan a hangsúlyos, meg sajnos lekerült róla a Salming logó, ami nekem, totál beborult Salming-fanboynak elég nagy csapás. De ettől függetlenül imádom.

A versenyhangulat arra jó volt, hogy egy kicsit kimossa belőlem a hipochondriát, és mire a rajt előtti lelkes visszaszámláláshoz értünk, már rám is átragadt a szpíker lelkesedése. Persze áldottam az eszemet, hogy a félmaraton helyett csak a 11 kilométeres távra neveztem. Egy óra – gondoltam magamban –, annyit valahogy csak végigkecmergek.

Túlzott elvárásaim nem voltak. Futunk egy jót kedves ártéri erdőnkben, ha nem bírjuk, megállunk, és megpróbálunk valahogy túlélni. Nagyjából így.

Valahogy túlélni

A rajt után, ahogy magunk mögött hagytuk a nyüzsgő zsivajt és a mezőny magára maradt egyre erősödő zihálásával, viharos gyorsasággal tért vissza lábaimba a letaglózó fáradtság. A pulzusom pillanatok alatt az egekbe szökik, és mintha ólom bokasúlyok húznának vissza. Valahogy az a vízióm, hogy körülöttem könnyedén szökellő, gazellalábú lények vágtatnak el, én meg mintha máris a sziget mocsarában gázolnék.

Végre mire lefelelé fordulunk, közvetlenül a Duna-partra, nagy nehezen összeszedem magam, és valahogy magamra erőltetem az élvezet páncélját. Bulifutni jöttél, baszki – magyarázom magamnak, mint egy óvodásnak, nem kell itt túltolni semmit. Úgyhogy nagy nehezen megtalálok egy értelmezhető utazósebességet, ami nem készít ki, nem őröl fel, és mág örömet is okoz. Azt pontosan tudom, hogy nem tudom majd sokáig tartani, de egy egyenletesen lassuló tempóval reálisan végig tudom nyomni a szigetet.

Ideálisak a viszonyok, nincs túl hideg, sem túl meleg, a talaj éppen annyira nedves, hogy finoman rugózó erdei rekortánná álljon össze, de még ne legyen sár. Pompásan futható szekérúton zúzunk délnek, a sziget csúcsa felé. Egy idő után egyre több a kiránduló, vidáman köszöngetünk egymásnak – utolértük a gyalogtúrázókat, mert a Rácalmási Szigetfutáson ilyenek is vannak. (Sőt vannak bringások is, de azokkal szerencsére nem találkoztunk.)

A bulifutás jelleget erősíti a szigeten elhelyezett frissítőpont. Nem állok meg, csak egyetlen gyors fotóra, meg tapasztalatból már tudom, hogy mi várna itt rám, ha frissítenék. Ez ugyanis fröccspont, igazi, remek hangulatfokozó az egyébként sem rosszkedvű versenyre.

Fröccspont a szigeten
Fröccspont a szigeten

A befutó

már egészen vicces csigatempóban történik. Persze ez a közönséget nem érdekli, hangos ünneplésben részesít minden erre kocogót, mindenki vigyorog, én is valami furcsa, mosolyszerű grimasszal próbálom leplezni kegyetlen nyomoromat.

A versenyközpont hangulata persze engem is helyre tesz, és öt perccel később már lelazulva csacsogok a paradicsomos penne fölött. Nem kérdés: rendesen adtam a hétvégének, volt benne rengeteg szint az Északi-középhegységben, ártéri erdő a Duna mentén, várak, kúriák, kastélyok, hosszú maraton és rövidke alig tizes… de azért most biztos lesz egy hét nemfutás.

Kiazmus

Kiazmus

Műkedvelő terepfutó.

One thought on “#290 Rácalmási Szigetfutás 2021

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Facebook
RSS
Strava