#251 RUNapest Agaras kör

Hát, ez nagyon szimbolikus futásra sikeredett, minden szempontból. Ma van az autizmus világnapja (amellett, hogy nagypéntek), és hát mivel családilag érintett vagyok, gondoltam, futok egy szimbolikusat. Aztán az egész egymásba fonódó jelképes dolgok halmaza lett. Ha már autizmus, kézenfekvő volt egy olyan instantot választani, amellyel támogatom is a dolgot. Így esett a választás a RUNapest Agaras kör instantra. Ennek ugyanis fontos jellemzője, hogy a SUHANJ! Fitnessből indul (oda is érkezik), és a nevezési díj egy része a SUHANJ! Alapítvány támogatására megy adományként. A SUHANJ! meg, ha valaki nem tudná, többek között autizmussal élők sportolását is segíti.

Kék

A szimbolikát bonyolítja, hogy a SUHANJ! színe is kék – éppúgy, mint az autizmussal élők melletti kiállásé. Nosza, gyorsan fel is rántottam magamra kék SUNAHJ!-os pólómat.

Ám a szimbolikát még jobban bonylította, hogy egykor a SUHANJ!-nál dolgoztam, tehát lényegében egykori munkahelyemtől indul az Agaras kör. Sőt mi több, a 25 kilométeres útvonal egy másik egykori munkahelyemet, az A38 Hajót is útba ejti, nem maradhatott el tehát a nagyon komplex szimbolikájú fotózás:

Nem ez volt az első futásom egyébként a RUNapest instantjain, hiszen tavaly az elsők között futottam le az akkor frissen nyílt Nyuszis kört. Akkor a kijárási korlátozások első sokkjában nagyon fura volt egy üres városban futni. Most – egyre bonyolultabb szimbolika! – pontosan egy évvel később ugrottam neki az Agaras körnek, egy olyan városban, amely már bőséggel megszokta a karantént, sőt igazából már elég magasról tojik is rá.

A kör szervezői, a RUNaway házaspár-csapat régi kedves futóismerős, nagyon sokat futkároztam már instant trailjeiken, mindenekelőtt a Mókus körök különböző verzióin. Legutóbb alig két hete találkoztam velük, amikor a Vérmókus-teljesítés után begyűjtöttem tőlük egy csomó relikviát.

Délutáni városnézés

Nagypéntek van, az autizmussal élők világnapja, egykori munkahelyeim között futkározok, talpig kékben… Ja, a szimbolika bonyolításáért még ezt is megtettem, hogy elfutottam jelenkori meg egykori lakásom előtt a Dunaparton. Pont egy éve futottam ugyan a Nyuszis kört, de az olyan jóleső városnéző futás volt, hogy óhatatlanul ahhoz idomítottam az Agarasat is. Ha a Nyuszis kora reggel volt, akkor ez most késő délutánba nyúló legyen.

Huszonöt kilométer az én laza városnéző-tempómban olyan két és fél óra, tehát ideális egy öt körüli indulás, fél nyolc körüli naplementés befutóval. Pompás.

Nem tudok elképzelni nagyobb kontrasztot, mint ami az egy évvel ezelőtti Nyuszis futás, és a mostani Agaras kör Budapestje között feszül. Tavaly teljesen kihalt, forgalom és emberek nélküli rakpartokon, egy néma városban róttam a dunaparti kört. Idén – az első tavaszi napsütés előcsalta az embereket a közterekre, és tébolyult tömegben vetették rá magukat minden talpalatnyi helyre.

Budapest hihetetlenül ki volt éhezve erre az icpici szabadságra, és én nem tudom kárhoztatni emiatt. Ahogy futok felfelé a Vizafogó rakpartján, szinte alig férek el az emberek között. Ennél durvább már csak a Kopaszi-gát lesz, de még súlyosabb a Nehru park és a Bálna előtti sétány. Ott kokrétan mozdulni sem lehet, az utolsó talpalatnyi füvön is tinihordák heverésznek, boroznak, csacsognak – mintha egyébként a kórházakban nem hullanának az emberek naponta százával, mint a legyek.

De mondom, én nem tudom kárhoztatni őket. Én is itt vagyok közöttük, én sem bírok otthon maradni, engem is kicsalogat a langyos tavaszi napsütés.

A Dunapart varázsa

Varázslatos a tavaszi Dunapart. Helyenként már nyílnak a korai díszcseresznyék, fehér hóesésbe borítva az alattuk elterülő pár négyzetmétert. Elhagyom az A38-at, lent, a Rákóczi hídnál nagy dunai kedvencem, az erejéhez képest meglepően könnyed Clak Ádám nyújtózkodik. Nyilván az új vasúti híd építésében van dolga, én magam alig bírok áttörni a híd alatt az építési terület káoszában.

A Kopaszi-gáton újabb tömegek, egészen hihetetlen. A félkész MOL-torony fenyegető árnyékot vet az öbölre, de maga a gát őrjöngve fürdik a lemenő Napban, varázslatos alkonyi fénybe borul az egész.

Ahogy átfutok a pesti oldalra, a Nemzeti előtti parkban még egy kis terepfutásra is adódik alkalom. Nagy lapos gránittömbökből van itt összeróva egy fura ösvény, amely meglepően hasonlít egyébként a tátrai Magisztrális útra – csak éppen alig ötven méter hosszan. Nem sok, de komolyan hozzájárul az Agaras kör barátságos változatosságához.

Az Agaras kör lényegében az összes fontos budapesti hidat útba ejti, így egyetlen intenzív tripben lehet felismerni, hogy mindegyik hidunk: egyéniség. A Petőfi pédául rém ronda, de talán ez ad a legtöbb óvó felületet az alá menekülőknek. Nem bírok nem megállni, hogy belefeledkezzek a bringások trükkjeibe… az ilyesmitől lesz Budapest olyan, legalábbis az én futóturista-szemszögemből, mint bármely másik menő, élvezhető európai nagyváros.

Mire átverekszem magam a Nehru park tini-tömegein, eljön a budapesti Dunapart legkülönlegesebb pillanata: amikor a Nap lebukik a budai hegyek mögött, különös kontúrú sziluett-díszletté varázsolva Budapestet.

Mindig áhítat fog el ettől a látványtól – sokfelé jártam már életemben, de a budapesti naplementéhez kevés fogható akad. (Mondjuk az isztambuli naplemente Üsküdarból, az még ilyen.)

Már sötétben érek vissza a bezárt SUHANJ!-hoz. Megint lecsap rám az erős kontraszt élménye, nagyon fura a nyüzsgő város után a kihalt edzőterem ajtaja. Lecsippantom a QR-kódot, sikeres teljesítés. Egy újabb kényszer-instant ebben a versenyínséges időszakban, kékben, az autizmus világnapján.