A Pilisi Kő-kör egy őrült tudós kegyetlenségével és technicizmusával megrajzolt instant a Pilis-Visegrádi-hegységben. 52 kilométer, 2400 méter szint, kétszer fel a Dobogókőre, kétszer fel a Pilis-gerincre. Közben laza lefelék a Vadálló-köveken és a Postás-úton, illetve visszafogott felfelék a Rám-szakadékban és a Simon halálán. Kiegészítésképp a köztudottan bokabarát Thirring-körút. Az egyik legizgalmasabb, legszórakoztatóbb, legváltozatosabb instant a GeoGón, egyetlen hátránya, hogy az én képességeimmel futhatatlan, egy hosszúra nyúlt kirándulás lett belőle, majdnem 10 órás bruttó (7:21 nettó) idővel.
Virtuális BSZM
Alapvetően két oka volt, hogy a Pilisi Kő-körre keveredtem. Az egyik, hogy teljesen véletlenül valahogy észrevettel, hogy a nagyszabású városi futóversenyek szervezője, a BSI meghirdette a Virtuális BSZM nevű instant kihívását.
Én sose voltam valami nagy BSI-rajongó, ezek a monstre városi tömegversenyek sosem érdekeltek, egyetlen versenyükön indultam, az Intersport terepfutáson, és akkor meg is fogadtam, hogy ilyenen soha többet. A Virtuális BSZM nem-virtuális eredetijével, a Balaton Szupermaratonnal szemeztem ugyan, de viszonylag hamar beláttam, hogy a képességeim ehhez elég szerények. Négy napon át napi ötvenet beletenni a lábaimba – ehhez én kevés vagyok.
Na de a járvány miatt elmaradt a verseny, lett helyette virtuális futás. Ennek az volt a lényege, hogy az eredeti távot, tehát 196 kilométert bárhol le lehetett futni, és nem is kellett négy egymást követő napon, hanem egy kéthetes időszak során.
Nohát, két hét alatt azért már csak megy a négyszer ötven kilométer, gondoltam. Főleg úgy, hogy a négyből kettő már meg is volt: gyors egymásutánban letoltam a Mókus kört, némi kiegészítéssel, meg a Vérmókus kört, pedig akkor még mit sem tudtam a Virtuál BSZM-ről. Már túl is vagyok az egész felén, csak a következő hétbe kell belegyömöszölni valahogy két ultratávot, az meg nem tűnt lehetetlennek.
Úgyhogy villámgyorsan impulzusneveztem is a Virtuális BSZM-re, aztán leültem a GeoGo elé, hogy találjak két megfelelő instant túrát, amivel teljesíthetem a dolgot.
PBIK
Na, itt jött a képbe a másik ok: a titokzatos PBIK. Ez a betűszó a Pilis–Budai-hegység Instant Kupa elnevezésű túramozgalmat fedi, amely a hazai teljesítménytúrázás durva sztahanovistája, Orbán Imre szüleménye.
Orbán Imréről annyit kell tudni, hogy rengeteg, de tényleg rengeteg teljesítménytúrát és ezekhez kapcsolódó túramozgalmat szervez, ő egymaga megtölti szerintem a versenynaptár harmadát. A járvány miatt ezeket tavaly nem lehetett megtartani, ezért fogta az egész túracsomagot (vagy legalábbis a nagy részét), és átköltöztette ezeket a GeoGóra (hogy az micsoda, arról bővebben itt).
Így jött létre a PBIK, a Pilisben, illetve a Visegrádi- és Budai-hegységben teljesíthető instant túrákból. Húsz különböző nehézségű útvonal vegyesen, a tizenkét kilométertől a 45 kilométerig, illetve hát huszonegyediknek a ráadás, a 167 kilométeres Pilis kincsei. Aki mindet megcsinálja, az kap valami szép díjazást, meg az ezzel járó dicsőséget. A múltkor már le is futottam ezekből kettőt, és ez a Pilisi Kő-kör gyönyörűnek tűnt. Ki tudja, talán még össze is jöhet az év végéig az összes. Nosza, vágjunk bele!
Pilisi Kő-kör
Azért amikor letöltöttem a tracket, már sejtettem, hogy ez elég erős móka lesz. 52 kilométer, az még hagyján, de a belezsúfolt közel 2500 méter szint nem ígért sok jót. És a szintmennyiségnek megfelelő terep: fel a Rám-szakadékon meg a Simon halálán… A Vadálló-köveken ugyan lefelé vezet az út, de az már annyira el van vásva, hogy nincs benne sok köszönet.
Szóval a Pilisi Kő-kör Pilisszentkeresztről indul, hogy jóformán minden látványosságot érintve térjen vissza oda. Sejtettem, hogy ezt a cuccot inkább teljesítménytúrázó-tempóban fogom teljesíteni, így aztán kicsit lecsippentve a kijárási tilalomból, reggel hatkor már a szentkereszti temető mellől rajtoltam.
Így esett meg, hogy negyven perccel később egy teljesen üres Dobogókő fogadott… mert – bármilyen hihetetlen – Dobogókő szokott teljesen üres is lenni, csak megfelelő időben kell érkezni.
Mondjuk itt még rohadt hideg volt, és ahogy lefordultam a fagyos északi oldalba, a Thirring-körútra, egész tekintélyes hófoltokon kellett keresztülfutnom. Mert a Pilisi Kő-kör még azt a viccet is megengedi magának, hogy itt egy kemény szintes, bokatörő hurkocskával tolja meg az egyébként sem egyszerű útvonalat. Mire az ember másodszor felér Dobogókőre, már nem igazán őszinte az öröme.
Aztán jön a nagyobbik hurok, ez a Prédikálószéken keresztül egészen száz méterre, Dömösre megy le, hogy aztán onnan újra visszakapaszkodjon a Dobogókőre.
Az ereszkedés a Vadálló-köveken majdnem olyan vadregényes, mint a felfutás a Rám-szakadékon. Igazából „futásról” egyik helyen sem lehet beszélni. A Vadálló-köveken már annyira széterodálódott az út a kilátó átadása óta errefelé császkáló-csúszkáló rengeteg turistától, hogy már a napokat számolom, amikor a Parkerdő lezárja az egészet.
A Rám-szakadék pedig nem arról híres, hogy olyan sebesen lehet benne szaladgálni. Furcsa, esős-havasesős, fagyos kedd reggel, kivételesen itt sem jár senki, pedig ha valahol állandó a forgalmi dugó, a Rám-szakadék az.
Aztán a Szakó-nyergen át harmadszor is felérek a Dobogókőre. Ennyi tekergés már éppen elég volt a Visegrádi-hegységből, szerencsére most már kifelé futok belőle. Irány a Két-bükkfa-nyereg.
A Pilisi Kő-körben az is fantasztikus, hogy szinte méterre a táv felénél „hegységet vált”. Igen, itt 27 kilométernél, a Két-bükkfa-nyeregnél átugrunk a Pilisbe, egyetlen lépéssel többszáz-millió évet visszaugorva az időben. A komor, szürkés miocén (kb. 15 millió éves) andezitet felváltja a derűsen fehérlő triász (nagyjából 200 millió éves) mészkő.
A kőzettel együtt az időjárás is megváltozik, és mire a Fekete-kövön meg Pilisszentléleken keresztül felkapaszkodom a csodálatos Sasfészek kulcsosházhoz, már dől rólam a víz. Itt már nyoma sincs a az andezites szurdokok és északi letörések fagyos magányának. Lecsap rám a tavasz.
Innen jön még egy újabb kör, Orbán Imre újabb gyilkos tréfája: a Postás út durván bokatörő ereszkedése a Kétágú-hegy karros, mészköves oldalában. Egészen le Klastrompusztáig, onnan meg az utolsó kegyetlen kapaszkodó a Klastrom-szirteken és a Simon halálán át a Pilis-tető hosszan elnyúló platójára.
Itt azért már a pokolba kívánom az egész Kő-kört, GeoGóstul, Instant Kupástul. Persze, szeretjük a Pilist, de azért ennyire nem! Bírom a puncstortát is, de nyolc szelet után azért nálam is beüt a citokin vihar. Ötven kilométerrel, kétezerötszáz méter szinttel a lábamban már a Virtuális BSZM-teljesítés sem tűnik valami kecsegtető perspektívának.
Pedig még itt is van egy nagy hurok az útban, végig a fennsík peremén a csúcsig, aztán pár száz méterrel odébb vissza, a Vaskapu-völgy kijáratáig. Egyetlen lelkesítő mozzanat, hogy nagyon szeretem ezt a részt, a Pilis-tető oldalát, az időnként felnyíló csodás tisztásokkal, ezekkel a jellegzetes, kakukkfűillatú mészkőgyepekkel.
Itt már dől rám a napfény, simán van 20-22 fok, szinte hihetetlen, hogy két órával ezelőtt még mínuszban futottam. De igazából ezt is nagyon szeretem, ettől olyan alpesi-magashegyi fílingje lesz az egésznek.
Azért a Vaskapu-völgy különleges, hűvös mikroklímáját már nem bánom. Itt még őrjönve nyílnak a máshol már elvirágzott pirosló hunyorok, én meg – mint mindig – megilletődve futok el a Klastrom-kút, a magyar természetjárás kultuszhelye mellett.
Most kivételesen berakok egy Strava-térképet, hogy látható legyen, milyen elképesztő vonalvezetése van a Pilisi Kő-körnek. Mindenesetre az általam ismert legszebb ultrák közé tartozik, csodálatos, nagyvonalú, és nem ismer kíméletet. Az én mentális térképemen majdnem olyan kultikus helyre került, mint mondjuk a Mátrabérc (oké, abban négyszáz méterrel több a szint). Próbáld ki, megéri.
4 thoughts on “#247 Pilisi kő-kör”