„Mint a völgyből fölzengő
szelíd harangszó, úgy cseng
a neved: Csobánka.
Pilisvörösvár felé menet
pillantottam meg, szegény halandó,
a tündéri völgyet, melybe úgy
fekszel épen, mint mély bölcsőben
a mosolygó kisded, s egyre ámultam
a szemet-vidító panorámán… Akár
az izzó réz, oly vörös volt, oly
pazarul csillogott a lebukó
nap fényében az Oszoly, a
Kiskevély s háttérben a nyakas Csikóvár!”
(Berda József: Csobánka)
Egy hét lazsa. Ennyit azért nagyvonalúan megengedtem magamnak életem első terepmaratonja után. Pontosabban futásból lazsa, mert azért a lelombozó hajnali intervallokat nem hagytam el, csak hétfőn, amikor nagyjából mozdítani sem tudtam a lábamat. Persze a lila pólós lendület meg a büszkeség azért vitt előre, meg az izomláz is váratlanul gyorsan kezdett eltűnni, és szerda-csütörtök környékén már nem is tűnt olyan irreálisnak, hogy szombaton képes legyek rádolgozni az ügyre egy 31 kilométeres, ezer szintes terepkocogással.
Mert azért kocogásnál többre nem igazán számíthattam, még akkor sem, ha nem várt tempóban sikerült regenerálódnom. Úgy tűnik, mégsem vagyok olyan vén, mint amilyennek érzem, ráadásul a térdszorító–kenőcs-kombó csodát tett: nyoma sem volt az elmúlt heteket pokollá tévő nyilalló fájdalomnak a bal térdemben. A hiú remény minden edzésnél hatékonyabb társ a versenyre készülés mindennapjaiban, nagyjából ezt a mélyenszántó tanulságot vontam le az elmúlt hétből.
Gigaverseny
Ez a BSI Intersport terepfutás egy gigaverseny, legalábbis az eddigi családias szaladgálásokhoz képest. Valamiért már kora reggel odabuszoztam a csillaghegyi versenyköponthoz, ahol vakító reflektorok alatt tucatnyi sátrat feszítettek a szervezők. Jóformán az elsők között érkeztem, de fél órán belül nyilvánvalóvá vált, hogy mit is nem kedvelek különösebben ezekben a nagyszabású „sportünnepekben”.
Persze nem szeretném depresszív szidalmazással megtölteni ezt a bejegyzést, végül is biztos van, akinek tetszik a rohadt sok parkolni akaró autó káosza, az eszméletlen négynegyedes lakossági popzenék egyvelege, a a szpíker kincstári humora, és az a fajta, motiválónak szánt hangsúlyozás, amelyhez hasonlót a Lego-szettes YouTube-videók narrátorai használnak, meg a rajtcsomagba zsúfolt ezernyi értéktelen kacat és újság-remittenda.
Sorbaállás kaptatásért
Életem negyedik versenyén és második terepversenyén meglepett például, hogy sorba kell állni. Mint minden komolyabb tömegversenyen, itt is önbevallásos tempó szerint osztották csoportokba a futókat, én például, nagyon önkritikusan, korábbi tereptapasztalataim alapján a 6:30-nál lassabb, tehát az utolsó szegmensbe álltam be. Ám úgy látszik, nem mindenki bír ilyen fejlett önismerettel. A szervezők páros folyosóból rajtoltatták a versenyzőket, legalább negyed órába tellett, mire odaértem a rajthoz, ám pár száz méter után, a Róka-hegyi kőfejtőbe vezető lépcsős kaptatón teljesen megállt a mezőny. Jól ismerem ezt a részt, másztam itt rengeteget, meg a gyerekekkel is röfögünk errefelé majdnem havonta, az egyembernyi ösvény, a szűk, kanyargó lépcsősor lehetetlenné teszi az előzést, de egyébként is, ki előzgetne, ha több száz futóból álló sétasor kígyózik előtte?
Száz szónak is egy a vége: nem ártana az útvonalat újragondolni, mert ezer futót (egyszerre rajtolt a félmaraton és a 31 kilométer mezőnye) 500 méterrel a rajt után ráküldeni egy egynyomos ösvényre, ami aztán egy kőfejtőbe fut bele, hát, nem a mezőny széthúzásának legkézenfekvőbb módja.
Mondjuk én nem panaszkodom, negyedévnyi futás, meg egy múlt heti maraton után igazán nem az órával harcoltam, hanem a teljesítés víziójával, úgyhogy békésen kaptattam a végtelennek tűnő sorban, és persze csodáltam az őszi kőbánya varázsos színeit.

Kevélyek
Nemcsak a színek voltak ősziek, hanem az időjárás is, időnként lágyan szemerkélni kezdett az eső, aztán gyorsan elállt, hogy pár kilométerrel később újrakezdje. A Nagy-Kevély kaptatója a mezőnyt is szétrázta aránylag gyorsan, én meg lelkesen – itt még lelkesen – szaladtam fel ifjúságom imádott hegyére. Mert a Kevélyekhez, ezekhez a Dunától a Pilis-csúcs felé hosszan elnyúló, finom, asszonyos ívű vonulaton ülő már-már alpesi csúcsokhoz mély és bensőséges viszony fűz több mint harminc éve. Egykor itt tartottuk állóképesség-edzéseinket, mert nekünk olyan is volt ám, és ami abból állt, hogy különböző állomásokról eltulajdonított vasúti fékpofákkal harminc-negyven kilósra tuningolt hátizsákkal kaptattunk fel a hegy legendásan meredek délnyugati oldalán.
Most persze nem volt szó fékpofákról, csak a futás közben elöntő emlékekről meg a vidám lefelé száguldásról a Kevély-nyeregbe. Ha a verseny elején kárhoztattam is az útvonalvezetést, itt már teljesen átadtam magam a Pilis varázsának. Vad tempóban zúztam le a Csobánkai-nyeregbe, onnan fel a Szent-kúthoz, ahol a frissítőpontnál életemben először azt is megtapasztalhattam, milyen is a race small talk, vagy race chitchat, a felületes, ám barátságos versenycsevely. Kiszúrtam az egyik futón a múlt héten kapott napsárga, Panoráma trail feliratú csősálat, pont olyat, mint amilyen az én nyakamban lógott. Mire kitalálhattam volna, hogy mit is kell ilyenkor csinálni, a futó már hozzám is fordult, megkérdezte, hogy voltam-e a versenyen, és a következő tíz percet laza csevegéssel töltöttük a versenyről, a Zemplénről, a terepmaratonokról. Aztán, ahogy az már az ilyen csitcseteknél lenni szokott, mint egy nagyon pusztító ágazati koktélpartin, szétváltunk, ő valaki más mellé szegődött, én meg egy drámaian fiatalka lánnyal próbáltam tartani a lépést, ahogy leszáguldottunk Csobánkára.
Mosolygó kisded, Csobánka
Csobánka, ahogy Berda is mondja, tényleg olyan innen, a Hosszú-hegy lábától, mint egy alvó csecsemő, ahogy lenn fekszik az Oszoly–Csúcs-hegy–Kevélyek ív ölén. Lenyűgöző a fekvése a Szentkútról levezető útról nézve, pont olyan, mint valami eldugott bükki település, és a hasonlóságot csak növelik a hegykoszorút itt-ott megtörő mészkőszirtek foltjai. A falun átfutva aztán jött az utolsó keményebb rész, vissza a Kevély-nyeregbe, el a Mackó-barlang mellett.

A Kevély-nyeregből lefelé aztán összeért az utunk a félmaratonosok és a teljesítménytúrázók útvonalával. Szerencsére itt széles erdészeti utakon haladt a nyomvonal, senki sem tartotta fel a másikat, viszont pompásan el lehetett merülni a mezőny sokféleségében. Amennyire utálom a tömegrajtos nagyvárosi „futóünnepeket”, annyira szeretem ezeket a színes futó-túrázó kavalkádokat, lazázó családok és maguk elé meredő, fújtató teljesítménykényszeresek, vihogó, vizslás barátnők és Manducás hipszterapuk, La Sportiva Ultra Raptoros brutálfutók és surranós-terepnadrágos militaristák – rengeteg fajta, féle, tempójú, hozzáállású ember, akikben csak egy a közös, de ez épp elég: hogy szeretik a természetet.
Megint vár
Terepverseny természtesen nem lehet vár nélkül, mégha ez a mostani kicsit bénább is, mint a Zemplén három ékessége. Ez, a Pilisborosjenő fölött elterülő mezőn épült vár nem dicsekedhet nagy történelmi múlttal: ötven éve épült, a Várkonyi-féle Egri csillagok 1967-es forgatására. Egyszóval: díszlet. Ironikus mindenesetre, hogy majdnem sikerült pont a bemutató 50. évfordulóján (1968. december 16-án volt a premier) átfutni a váron.

A vártól Pilisborosjenő felé még elszaladunk a Teve-szikla mellett. Ezt a pillanatot is nagyon szeretem kirándulásaimból: ahogy a fák fölött, mintha csak a koronájukban hajózna, vagy sűrű szavannai akácot legelne, feltűnik a jellegzetes sziluett…

Innen még egy erőfeszítés van, visszakaptatni az Ezüst-hegy bányájához, ahol a frissítőpont visszavezet a Csillaghegy felé egyenletesen lejtő széles kocsiútba. Itt mér tényleg rengetegen vannak, összezsúfolódik a 31 és 21 kilométeres terepfutás mezőnye az összes lehetséges túratáv összes indulójával. Fel-le tömegek áramlanak az úton, és bármennyire is szeretek együtt lenni hasonszőrűekkel, azért most már, közel harminc kilométerrel a lábamban, a vízfolyásoktól keresztül-kasul szabdalt, kövicses úton elég közel állok ahhoz, hogy a pokolba kívánjak mindenkit, aki miatt nem tudok minél előbb lejutni Csillaghegyre.
5 thoughts on “#025 Intersport Terepfutás | 2018.10.27.”