#058 Panoráma kör

Caligológiai alapvetés

Szűzhavazás Salomonba'

Tudjátok, mi a legbiztosabb jele annak, hogy valakit magába szippant egy „hobbi”, még inkább egy szenvedély? Az, hogy egy idő után már nem a szenvedéllyel kezd foglalkozni, hanem a szenvedély űzéséhez elengedhetetlen, a szenvedélyt megtestesítő kütyükkel. Amikor a főzés volt a hobbim, éltem-haltam a brutális japánacél séfkésekért. Amikor bridzseztem, majd’ megőrültem a kézműves-tervezésű, egyedi gyártású paklikért. A mászásról meg a sítúrázásról ne is beszéljünk, ha van két sportág, ahol el lehet merülni a különböző kicsi, viszont nehéz, anyaggal teli, ennek megfelelően méregdrága kis baszok világában, hát az a kettő biztosan az. Mondjuk ott legalább az a mentséged, hogy miért tapsolsz el valami apró fémizére egy magyarországi átlagkeresetet, hogy az életed függ tőle. Most meg… most meg a cipők, mintha én lennék Solis asszony a Desperate Housewives-ból. Hosszú poszt lesz, bő lére eresztett caligológiai értekezés arról, hogy szerintem nagyjából milyen lehet egy jó futócipő. Az egész csak arról jutott eszembe, hogy pár nap múlva lesz a Runners’ World magazin közösségi edzéssel egybekötött Hoka cipőtesztje, és hát kell valami elméleti alapvetés, hogy ne menjek felkészületlenül. Aki unja az ilyesmit, és csak a Hokára kíváncsi, ezt a posztot be is csukhatja, aztán pár nap múlva megtudhatja, hogy mi a stájsz magával a cipővel.

Miért kell a zsír csuka?

Igazából nem vagyok egy nagy cipőbuzi, nagyjából mostanáig fényesen elvoltam a tavaly augusztusban vásárolt Salomon XA Lite-tal. Nem eszik sokat, nem horkol hangosan, nem pisil a szőnyegre. Soha eszébe nem jutott feltörni a lábamat, a talpa egyenesen szuper, és bár – mint később rájöttem – az én ízlésemnek túlságosan magas a dropja (8 mm), a viszonylag vékony talp egész közvetlen viszonyt teremt a talajjal.

Közvetlen viszony a talajjal
Közvetlen viszony a talajjal

Megvásárlása óta futottam annyit és gondolkoztam annyit a futásról, hogy nagyjából kitaláljam, milyen cipő kell nekem. 1) Öreg vagyok, mint az országút, ízületes vénember, a sok-sok havon sátrazástól ezerszer megfázott térdemnek extra csillapítás kell; 2) Ugyanakkor folyamatos közvetlen kapcsolat a talajjal. Én nem a tempó, a gyorsaság, az idő miatt, nem az óra ellenében futok; nem kell, hogy őrült dinamikák dübörögjenek a talpban. Nem kell, hogy ultrakönnyű legyen, harmincéves bakancsozás után megszoktam már, hogy nehéz dolgok vannak a lábamon.

Mint talán ebből a blogból már kiderült, engem a terepfutásban alapvetően a természettel való „együttáramlás”, az endorfinban úszó tájban repülés, a kiazmus érdekel, ehhez pedig nem kell sok technológia: olyan cipőt keresek, amelyben közvetlen kapcsolatba tudok kerülni a talajjal, az úttal. Persze nem vagyok akkora treehugger szélsőséges, hogy mezítláb fussak, meg tényleg recseg-ropog már a térdem, tehát azt a cipőt keresem, amely a lehető legnagyobb talajélmény (vagy hogy hívják azt, amikor az ember érzi a talaj egyenetlenségeit) mellett a lehető legnagyobb csillapítást adja.

A kettő közül a talaj érzete fontosabb. Nem tudom, miért van ez, talán a sziklamászó múlt miatt, azért, mert ott nagyon fontos érezni a felület minden apró rezdülését.

Az elmúlt fél évben megtanultam a lábamon egyre „előrébb” érkezni, mostanában már csak tényleg nagyon fáradt, szétesett állapotomban, hosszú futások vége felé csapkodom a sarkam a talajhoz. Mondjuk olyankor még fájóbb a dolog, hiszen hosszú futások vége felé az ember általában lejön a hegyről, lejtőn meg aztán különösen fontos lenne a talp elejére érkezni, mert különben tényleg brutális terhelést kap a térd… Ebből lesz aztán a szánalmas tipegés lefelé a lejtőn, ahol a versenyen elhúz mellettem a mezőny kevésbé ízületes nagy része.

Milyet válasszak?

Annyit már látok, hogy futócipőből rengeteg van a piacon. Nehéz felbecsülni, de Magyarországon biztosan lehet kapni mondjuk húsz gyártó minimum kétszáz típusát. Terepfutó-cipőből sincs kevés, intuitív feltevésem az, hogy nyolc-tíz komoly márka harminc-negyven fajtát árul ilyesmiből. Látom a versenyeken, meg a mindenféle szegmens-specifikus szakboltokban, hogy ez a piac simán diverzifikáltabb, mint mondjuk a felvágottaké, hogy a politikai pártokról ne is beszéljünk.

Egyébként értem én, hogy miért van ennyiféle (terep)futócipő, ilyen-droppal, olyan-droppal, ilyen neutrális, olyan pronáló, széles lábfejre, keskeny csípőre, magasra boltozott, Vibram-talpas, Gore-tex verziós, ezerféle mutáció. Amennyire látom, az emberek zöme úgy harminc- és negyvenéves kora között tér be ebbe a terepfutónak nevezett szektába, zömmel terápiás célból, klasszikusan valami midlife crisis megoldására, ahogy egyébként a sportújságíró Paul Flannery is megfogalmazta kulcscikkében, amelyről egyszer majd biztosan írni fogok.

Ennek a ténynek egy érdekes következménye, hogy nagyon sokféle ember csinál egyféle sportot. Összevetésként: mondjuk egy huszonhárom éves középtávfutót lényegében tizenhárom éve huszonhárom éves középtávfutónak nevelnek, tehát ennek megfelelő a felépítése, az izomzata, a mentális állapota stb. Két 23 éves középtávfutó nagyjából azonos terheléseket, edzésmódszereket, felkészítést kapott, tehát viszonylag kevés köztük a különbség.

Ehhez képest egy terepfutóverseny mezőnye anatómiailag tök diverz csürhe. Az egyik jógázott, a másik még azt se, az egyiknek két évtized atletizálás van a háta mögött, a másiknak pár hétvégi tenisz, a harmadik minden nap biciklizik, a negyedik szült négy gyereket és éppen a válását heveri ki, és így tovább, a végtelenségig. Nincs két egyforma izomzat, anatómiai felépítés, lábtartás, lépéstechnika, törzserő, karmozgás, súlypont, testtömegindex, meg még mittudoménmi…

És nincs két egyforma motiváció sem. Egy atlétikai versenyen nagyjából egyértelmű, hogy miért mennek oda az emberek: mindenki a leggyorsabb akar lenni, a legmesszebbre akarja dobni vagy a legmagasabbra akar ugrani. Manapság egy terepverseny egyáltalán nem így néz ki. Vannak persze, akik győzni jönnek: az a nyolc-tíz ember elég gyorsan elszelel, és igazából le is választja magát a mezőnyről. A többiek: éppen próbára teszik magukat, PB-re hajtanak, felejteni jönnek, kikapcsolódni, csacsogni és társasági életet élni, belemerülni a természetbe (ez vagyok én) és még ki tudja, miért…

Ezernyi szándék, tempó, motiváció, testalkat, stílus, technika – mindegyikhez más-más cipő kell (na jó, ha nem is kell, de legalább javasolt), és akkor még a terepről (köves, poros, lankás, meredek, süppedős), a távról (a XS-es 5K-tól az ultráig), meg az időjárásról (napsütés, eső, hó, jég) nem is beszéltünk. A terepfutás a teljes kiszámíthatatlanság sportja, a totális diverzitás ünnepe.  Világos, hogy egy futócipőbolt nem nézhet ki úgy, mint egy Ceaușescu-korabeli román közért.

Szempontok

A probléma az, hogy a futócipők rohadt drágák, én meg végtelenül puritán vagyok ebből a szempontból. Ha a futócipőt ruhának fogjuk fel, soha nem költenék ilyesmire ötezer forintnál többet. Ha a futócipőt hobbikellékenk fogjuk fel, nyilván változik a helyzet, akkor azért már hajlamos az ember több pénzt kiadni, de egy harminc-negyven-ötvenezres cucc esetében már nagyon körülnézek a piacon. Ugyanis egy jó hobbikelléknél csak egy gondos mérlegelés alapján, végtelen körültekintéssel megvásárolt jó hobbikellék ad nagyobb élményt. Ha pedig a futócipőt – súgja a belőlem kibújó ízületes vénember – visszafordíthatatlan ízületi károsodások elkerülésére szolgáló gyógyászati segédeszközként, azaz protézisként fogjuk fel, akkor meg aztán tényleg semmi se drága.

De hát attól, hogy akár az is előfordulhat, hogy hajlandó vagyok drágán cuccot venni, a nagy kérdés továbbra is az marad, hogy mi alapján?

Azt nem tudom, hogy más mi alapján választ cipőt. Ahhoz is elég sok idő és tapasztalat kellett, hogy egyáltalán azt kitaláljam: nekem mi a fontos. Mint már korábban is írtam, a lehető legnagyobb talajélmény mellett elérhető legnagyobb csillapítás, mindez a lehető leginkább strapabíró kivitelben. Ennyi, és nem több.

Ennek megfelelően raktam össze egy csomó, általam olvasott cipőteszt alapján egy szempontrendszert, amely alapján a cipőket tesztelem. Tudjátok, mi a legbiztosabb jele annak, hogy valakit magába szippant egy „hobbi”, még inkább egy szenvedély? Hogy már szempontrendszert is összerak a hobbi űzéséhez elengedhetetlen kütyük teszteléséhez.

1.1. Első benyomás, márkakép
Mert bizony ez is szempont, hiába tagadják az objektivitásra törekvő cipőtesztek. Mindannyian előítéletesek vagyunk, és a márkák mindent megtesznek, hogy valahogy pozicionálják magukat az elménkben. Minden márkának van – bármilyen bénán hangzik – „filozófiája”, története és éthosza, amellyel többé-kevésbé azonosulunk vagy elutasítjuk.

1.2. Funkció
Ez viszonylag egyszerű kérdés, minden cipőt valamilyen célra szán a gyártója, és ezt a célt azért tudnunk kell, lehetőleg már azelőtt, hogy kézbe-lábra vennénk. Talaj, táv, tempó – nagyjából ezekkel érdemes tisztában lenni.

1.3. Objektív tényezők
Ezek puszta számok, amelyek meghatározzák a cipő jellegzetességeit és végső soron funkcióit: súly, talpmagasság saroknál-orrnál, az ebből fakadó „talpesés”, azaz drop, nagyjából ennyi.

2. Talp – anyag, technológia, kialakítás
Ezek tulajdonképpen objektív tényezők, hiszen minden gyártó becsempész valami nagyon menő és korszerű dolgot a talp kialakításába. De voltaképp ide tartozik az is, hogy milyen lábra-mozgástartományra (pronáló, neutrális, szupináló) készült a cipő.

2.1. Talp – talajérzet
Mint már említettem, számomra ez a legfontosabb szempont, ezért ez kerül előre a szubjektív tényezők közül. Mivel elsősorban terepfutócipőt keresek, ezért nyilván a cipő terephez való viszonyát nézem, de ide tartozik a talajfogás, bordázottság is.

2.2. Talp – csillapítás
Ez ugye a második legfontosabb szempont, nagyjból egyértelmű: mennyit nyel el a talp a becsapódás erejéből.

2.3. Talp – dinamika
Ez igazából a legkevésbé fontos szempont számomra, de sokaknak nyilván kulcstényező, hogy mennyi „rugózása van” egy talpnak, mennyi energiát forgat vissza a talajra érkezéskor a futásba.

3. Felsőrész – anyag, technológia, kialakítás
Itt is rengeteg varázslat van, hiperszuper hálós anyagoktól a stabilitást erősítő betétekig.

3.1. Felsőrész – kaptafa
Ó igen, a kaptafa! Nevetségesen hangzik, pedig a jó kaptafa az anatómiai tudás csodája. Szerintem igazából ott kezdődik a jó cipő, hogy a formája illeszkedik a lábfejre, amit egyébként rohadt nehéz elérni, hiszen ez az, ami a leginkább változatos, és a legkevésbé lehet rajta változtatni. A futótechnikát még lehet módosítani egy új cipőhöz, de a lábformát nem.

3.2. Felsőrész – fűző és nyelv
Erről méltatlanul ritkán szoktak szólni a cipőtesztek, pedig óriási jelentősége van. Én például megőrülök attól, hogy Salomonom – a vékony Quicklace-zsinór miatt – túlpárnázott nyelve folyton elcsúszkál, és ettől a cipő is instabillá válik.

3.3. Felsőrész – sarok
Párnázottság, saroktartás. Nyomja-e az Achilles-inat? Engedi-e szabadon mozogni a bokát, amellett, hogy meg is tartja azt?

3.4. Felsőrész – szellőzés
És hát van ez a szempont is, bár nekem, az igénytelen, bakancsban pálló lábú teljesítménytúrázónak ez a legutolsó aspektus.

4. Összbenyomás
Ezen nincs mit magyarázni, egy szubjektív összefoglaló benyomás, a komfortérzet, a dinamika és a rámszabottság összhatása.

Nagyjából ennyi. Valószínűleg rettenetesen túlgondolom a dolgot, de mint a poszt elején is írtam, egy ilyen cipőteszt valójában a szenvedély megtestesülése. Nem érdekel sok kütyü és kiegészítő a terepfutással kapcsolatban – a kompressziós szárakat, géleket, mellényeket, zsákokat, trikókat, nadrágokat, rajtszámtartó hevedereket, fejlámpákat, sapkákat, karvédőket, izókat és egyebeket például magasról letojom. Egyetlen ilyen kütyüzős marhaság marad: a cipő.

Olvass többet

“#058 Panoráma kör” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük