#166 Bükki Kilátások Hard DNF

Tanmese a családi élet és a futás összeegyeztethetlenségéről

A Déli-Bükk a Tar-kőről

Nézze ezt a fölséges tüneményt! Az egész ködfelleg egyszerre fölemelkedik, mint a színpadi kurtina. Az óriási teátrum bűvösen tűnik ki a függő fellegkárpit alól. A napsütötte hegyoldalak, a fehérlő házak odaalant. Most új hegylánc emelkedik elő. Rőt erdők! Mintha színaranyból volnának.
(Jókai Mór: A tengerszemű hölgy)

Visszajövünk” – írtam a tavalyi Bükki Kilátások Terepfutas.hu-ra írt beszámolójának végén, és halálosan komolyan gondoltam. Mert ez a verseny tényleg a legjobb hazai terepesemények közé tartozik. Szuperbarátságos, mégis professzionális szervezés, remek társaság, nagyszerű helyszín, és hát az útvonal… arról már áradoztam tavaly, pedig akkor csak a Fun Run 35 kilométerét toltam le. Idén már egyértelmű volt, hogy a Hardra, azaz a 66 kilométeres távra nevezek. Elvégre valami felkészülési verseny lenne a májusi UTH-hoz.

Köd a tónál

Nem tudhatod, tél lesz vagy tavasz” – így hangzik a Bükki Kilátások szlogenje, és hát, elég nehéz ennél találóbbat kitalálni erre a versenyre. Ez a március eleji időpont, a déli lejtőkön, északi völgyekben, közel ezer méter magasan kanyargó útvonal teljesen kiszámíthatatlanná teszi az időjárást és a terepviszonyokat.

Most például itt, a szűk völgyben megbúvó Felsőtárkányban megül a köd ezen a fagyos hajnalon. A tó rezzenetlen felszíne sejtelmesen tükrözi vissza a fák deres ágainak kusza görcseit.

Felsőtárkány ködben
Felsőtárkány ködben

Én itt aludtam, alig ötven méterre a versenyközponttól, viszonylag korán elkezdtem bóklászni a rajthelyszín körül. Az izgatottság nem hagyott aludni, mégis csak életem eddigi leghosszabb futására készülök. (Ilyen hosszúra csak egyszer indultam, még tavaly nyáron a Bükkös Körre, hát abba csúfosan beletört a bicskám, pontosabban a bokám…)

A viszonylag kora rajt előtt megelevenedik a még alvó falu, csomagtartók csapódnak, technkai felsők susognak, és hét előtt pár perccel az álmosságtól, a megilletődöttségtől és a csípős hidegtől merev mozgású futók hallgatják a rövid, de kijózanító eligazítást.

Rajt előtti eligazítás
Rajt előtti eligazítás

Keresztül-kasul

Aztán pontban hétharminckor elindul a mezőny. Itt igazából nyoma sincs a tavalyi Fun Run laza, csacsogós hangulatának. Valahogy szikárabbak az arcok, feszültebbek a formák, komorabbak a kifejezések – mégis csak hatvanhat kilométer vár ránk, közel kétezer méter szinttel.

Az út első részét már jól ismerem tavalyról, meg egyébként is – viszonylag jól futható, folyamatos, de nem durva emelkedő egészen a fennsík délnyugati pereméig. Majdnem a Bél-kőig szaladunk a Királyszék délre hosszan lefutó bordáján. Magunk mögött hagyjuk a völgyben megbúvó ködöt – sejtelmes, mindenhová bekúszó felhőnek látszik innen, és már kezd kibontakozni a Déli-Bükk tengerszerűen hullámzó dombvilága.

A Királyszék gerincén
A Királyszék gerincén

Az út itt meredeken felfelé fordul, a mezőny is lassan kaptató libasorba rendeződik az Őr-kő felé húzódó kaptatón. Az Őr-kő-ház általában a Bükk leginkább elhagyatott helyei közé tartozik – most viszont hatalmas a nyüzsgés, hiszen három táv mezőnye találkozik itt. Mi is, a Hard futói ide térünk majd vissza egy laza szilvásváradi kacskaringó után, hogy aztán a Pes-kő felé robogjunk tovább.

De addig még vár ránk egy monumentális ereszkedés. A Bácsó-völgyben rohanok lefelé, fölöttébb elégedetten, majd kicsattanok az erőtől. Közben szemben velem felfelé kaptat a Classic táv hagyományos teljesítménytúrájának teljes mezőnye. Mindenki lelkesen biztat, közel már Szilvásvárad, nagyjából 19 kilométernél fordulunk a legendás vasútállomás előtt.

Szilvásvárad vasútállomás
Szilvásvárad vasútállomás

Szilvásvárad elég szürreális hely lett az utóbbi időben, azzal a monumentális, és szemmel láthatóan teljesen értelmetlen lipicai-stadionnal. Lépteim visszhangozva kopognak a nyersbeton traverzek alatt, de aztán szerencsére hamar befutok a Szalajka-vögybe.

Ezt a kevertet még nem tudták elrontani” – mondja Őze Lajos a Megáll az időben, és hát én is így vagyok a Szalajka-völggyel. Bár mindent megtesznek, hogy talmi turistaközponttá silányítsák ezt a páratlan karsztvilágot, a Szikla-forrás, a Fátyol-vízesés vagy a Gloriette-tisztás varázsát nem lehet elrontani.

Bükki kilátások

Szükség is van az inspiráló optimizmusra, hiszen hamarosan nekiindulunk hazánk egyik leggyilkosabb terepfutó-kihívásának: az Istállós-kő „nyugati falának”. Hatszáz méter tüdőkoptató kaptató – a Gyönyörű Gyilkos.

Csodaszép ez a félig elvadult, egészen őserdőszerű bükkös. A hatalmas szálfák alig-alig tudnak kapszkodni a mészkövet vékonyan borító talajba. Lépten-nyomon kidőlt holtfák, burjánzó vegetáció. Ahogy liftezünk felfelé, Magyarország második legmagasabb csúcsára, egyre-másra hófoltok tűnnek elő a nedves avarban.

Így jutunk fel a fennsíkra ismét. Legnagyobb megleptésünkre itt már percekre kisüt a Nap, éles kontrasztban a reggel nyúlós-esős-télies karakterével. A kegyetlen kaptató után látványosan felgyorsulunk a fennsíkon, a napsüttöte télben robogunk vissza az Őr-kő-házhoz, hogy végre eljussunk a Bükki Kilátások névadó szakaszához: a kilátásokhoz.

A kilátások előtt azonban még egy bükki jellegzetesség: a karr. Nem túlzok, de ez a „lápákkal” pettyezett Őr-kő–Pes-kő–Cserepes-kő-szakasz kedvenc magyarországi futóútvonalam. Kár, hogy olyan ritkán jutok el ide, de hát ezért sátoros ünnep minden Bükki Kilátások.

A „karr” felszínre került, oldott, csipkés sziklamezőt jelent. „Ördögszántás”, ahogy olyan szépen mondják a népek. „Technikás”, ahogy a terepfutók nevezik. Hát, itt a Cserepes-kő felé tényleg kapkodni kell a lábat, valóságos táncot lejtünk a bokáinkra leselkedő kőfogsorok között.

A Cserepes-kő karrjai
A Cserepes-kő karrjai

Talán ez a gif pontosabban megmutatja a helyzetet.

És innen már csak egy pillanat az igazi csoda: a Tar-kő fantasztikus kilátása. Ezért érdemes a Hard távra jönni: a Fun Run a Tar-kő előtt lefordul a völgybe, a Toldi-kapun át fut le a Barát-völgybe. A Hard itt válik tényleg „keménnyé” (amennyiben az istállós-kői kaptató nem lenne az).

A Tar-kő varázsos kilátása (itt a maga teljességében látszik a Déli-Bükk poszt elején emlegetett végtelen domb-hullámverése) után a track még kinéz a Nagy-mezőre, a síházig, majd visszafordul a Kőháti-barlang csodálatos sziklavilága felé. Legnagyobb meglepetésemre még most is remekül bírom, diszkréten feszes tempóban kerülgetjük egymást friss ismerősömmel, Robival. Aztán egyszercsak az órámra nézek és meghűl bennem a vér.

Időhiány

Fél kettő van már, és én most tartok a 45. kilométerem környékén. Nagyjából egy félmaraton van hátra, semmi bajom, simán bírom, eddig remekül frissítettem, alig lassulok. Csak egy apró probléma van.

Valami elmebeteg ötlettől vezérelve délutánra találkozót beszéltem meg a családommal Egerben. A lányom elkísért a versenyre, őt még össze kellene szedni Felsőtárkányban, aztán valahogy le kellene jutni az egri buszállomáshoz, mindezt lehetőleg négyig. Nem tudom, hogy sikerült így elszámolnom magam, itt robogok lefelé a Nagy-fennsíkról, és elönt a kétségbeesés.

Tökéletesen lehetetlen küldetésnek tűnik, még úgy is, hogy nem fejezem be a versenyt (arra még kellene legalább két-két és fél óra). De aztán viszonylag gyorsan döntök: itt, két kilométerre a répashutai aszfaltút. Nem egy M0-ás így szombat kora délután, de talán találok valami buszt vagy stoppot, ami levisz Tárkányba.

Búcsúzóul még elsütök egy képet a szikrázó napsütésben fürdő Tar-kőről, a felette elvonuló felhőkről, és a Tamás-kútnál szépen kiszállok a buliból.

A Tar-kő a Tamás-kút fölül
A Tar-kő a Tamás-kút fölül

Fáj a szívem, de hát csak magamat hibáztathatom. Életemben először feladok egy versenyt. Igen, tanmese a családi élet és a futás összeegyeztethetlenségéről. Na jó, ez túlzás, inkább tanmese a felkészületlenségről és az emberi hülyeségről.

Legalább lesz miért visszajönni jövőre.

“#166 Bükki Kilátások Hard DNF” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük