Miért kiazmus?

Panoráma trail

Miért is kiazmus? Miért ez egy műkedvelő terepfutó blog címe, mit jelent egyáltalán? Mi köze a terepfutáshoz és a természethez?

Miért kezd egy ötvenhez közelítő, kétgyerekes családapa és közepesen kiégett kommunikációs szakember az erdőben futkározni?

Tényleg nem emlékszem, hogy mikor futottam utoljára. Az öttusát tizenhat évesen, tehát több mint harminc éve hagytam abba, és utána ugyan évekig szorgalmasan jártam sziklamászó-edzésre, de két tornaterem-körnél sosem futottunk többet. Aztán hosszú-hosszú évekig teljesen magával sodort a hegymászás, a sziklamászás, a teljesítménytúrázás, no meg minden sportok legnagyszerűbbike: a sítúrázás.

És persze dohányoztam, napi egy dobozzal, huszonöt éven át. Aztán eltűnt az összes sport, maradt ez az úgynevezett felelősségteljes felnőttélet, családdal, gyerekekkel, munkával, kocsmázásos gőzkieresztéssel, nincsidőelmennisehovákkal,dejólennékkel, pszichoszomatikus szuperproblémákkal, sérvvel, idegösszeroppanással, stresszel, az elfojtott ingerültség szép lassan az egész életet beborító hártyájával, jó sok alkohollal, orvoshaveroktól kunyerált Xanax-szal, az állandósult mindenkihülyével, a mindenesti tökegyedülvagyokkal, a bocsdefáradtvagyok-fájafejem-mostnincskedvemmel, a tükörben minden reggel szembeköszönő, undorító pókhassal, a bociszemmel bámuló, óvónőmód-hangsúlyozó, totál bénakacsa családterapeutákkal, ezzel az egész önsajnálatból katedrálissal.

Amennyit eddig látok az egészből, az az, hogy a terepfutás senkinél sem sport, hanem általában terápia. Az edzésben – a terápiával szemben – az a jó, hogy a terápia csak terápia, az edzés meg terápia is és edzés is egyben.

Minden sportnak – mint minden emberi tevékenységnek  – van egy csak rá jellemző tempója. Nem a sebességről beszélek, hanem egy adott ritmusról és az ehhez tartozó lelkiállapotról. A magashegyi mászás például egy folyton megszakított, izolált mozgássorokból összeálló valami, amit alapvetően a taktika határoz meg, míg mondjuk a falmászásban pont a flow a lényeg, az elkapott ritmus csodája.

A futásnak nyilvánvalóan, magától értetődően és még a magamfajta kívülálló számára is jól láthatóan szintén megvan ez a ritmikája. Valahol húsz kilométer, tehát a félmaraton környékén kialakul az a hosszúra nyúló flow vagy inkább stream, egyfajta különös, transz-szerű tudatállapot, amely valahol félúton lebeg a teljesen éber tudatosság és meditáció között. Vagy legalábbis sejtem ezt, mivel lövésem sincs arról, hogy miből áll a meditáció.

Ha ezt az egészet elég jó tempóban (nem gyorsaságot értek ezalatt, hanem tényleg megfelelő tempót) csinálom elég sokáig, akkor egyszer csak beüt az anyag. Szinte teljesen eggyé válok a futással, de úgy, hogy közben megmarad a különbség köztem és a világ között. Nem „olvadunk össze a természettel”, amúgy coelhósan, hanem sokkal inkább összefonódom vele. Érzem hogy hatok rá, és hogy visszahat rám. Hogy futok bele a világba, miközben a világ körém borul.

Kicsit úgy érzem magam, mintha minden sportban ezt kerestem volna, ezt a különleges, tükrözötten összefonódó kölcsönhatást a természettel. Ahogy az ember a sziklára tapad, és egyszerre próbál meg alkalmazkodni a falhoz és uralni azt. Ahogy szinte összenő a sziklával a mozdulatok harmóniájában. Ahogy talál egy fogást, amire rááll a keze. Ami rááll a kezére. Aztán a következőt.

Ez a flow, ez a stream, ez a tükörjátékos összefonódás a természettel – nos, ez a kiazmus.

Aki még többre kíváncsi, itt a folytatás.