#146 A Budai-hegység távoli csúcsai

A sötétség mélyén

Meszes-hegy ellenőrzőpont

Mind tovább hatoltunk a sötétség mélyébe
(Joseph Conrad: A sötétség mélyén)

Amióta futok, erre a versenyre vártam. Ebben aztán minden összesűrűsödik, ami egy izgalmas versenyhez kell: ismeretlen, az utolsó pillanatban kiderülő ellenőrzőpontok, saját magad által összerakott útvonal, sötétség, hideg, és végtelenül szórakoztató személyzet. A Budai-hegység távoli csúcsai a legszuperebb verseny Magyarországon, ehhez nem fér kétség. Harmincöt (pontosabban: minimum harmincöt) kilométer hóban-fagyban, éjszaka, Nagykovácsi körül a hegyekben. Tökéletes.

Terepfutás és gráfelmélet

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Budai-hegység távoli csúcsai (továbbiakban: BHTCS) alapvetően nem terepfutóverseny, hanem, ahogy a szervezők mondják, „extrém teljesítménytúra”. A túra extrém jellegét egyrészt az időpontja – hagyományosan január első szombat éjszakája –, másrészt a lebonyolítása adja.

A BHTCS-nek ugyanis nincs előre meghatározott útvonala. Épp ez a lényeg: a sikeres teljesítéshez kilenc „távoli csúcsot” kell érinteni, de ebből a kilencből csak hatot lehet előre tudni. A maradék három közvetlenül a rajt előtt derül csak ki, amikor az ember átveszi az itinert.

Na, itt kezdődik az őrület. Bár a BHTCS-n alapvetően nem tömegrajt van, hanem egyéni indulás valamikor este hat és tíz között, a zöm azért úgy hat-hét között elrajtol. Így aztán ebben az órában úgy néz ki a nagykovácsi Öregiskola, mint az ADHD-s kartográfusok oszágos találkozója. Több tucatnyi csapat, egyéni induló lázasan bújja a térképeit, és próbál „optimális” útvonalat rajzolni a kilenc csúcs között.

„Optimális” útvonal természetesen nem létezik, még kevésbé „ideális”, legfelejebb legkevésbé rossz. Maga a Budai-hegység távoli csúcsai a legkönnyebben egyfajta gráfelméleti problémaként írható le. Én magam például egy laza kört rajzoltam Nagykovácsi körül, melyre nagy nehezen ráerőltettem mind a kilenc csúcsot, a lehető legrövidebb kitérőkkel azokhoz, amelyeken nem lehet áthaladni. (Igen, vannak ilyenek, én például úgy igyekeztem tervezni, hogy viszonylag hosszú legyen az út, viszont a lehető legkevesebb szinttel.)

Én szerencsére egyedül indultam, így viszonylag hamar kész lettem a Nagy Gráffal. Viszont körülöttem jó pár csapat keményen vitatkozott az útvonalterven, és nem tűntek úgy, mint akik egyhamar dűlőre jutnak. Igen, ebből már lehet arra következtetni, hogy a BHTCS-n csapatok is indulhatnak, sőt a verseny igen népszerű a 14-18 éves ifjú cserkészek körében, mint afféle első, beavatós erőpróba.

Nagyon király egyébként ezt látni, és külön szuper a verseny nagyon vegyes szocializációjú, sok szubkultúrát ötvöző mezőnye. Az Öregiskola nagytermében ott kavarog kissé betojt, pattanásos ifjúcserkész, tetőtől-talpig feketébe öltözött marcona Spartan-harcos, csilli-villi technikaiban feszítő terepfutó, surranóval büntető oldschool teljesítménytúrázó, vidáman csivitelő környékbeli polgárcsalád és így tovább… Imádnivaló a BHTCS színes közönsége!

Sötét, hideg, szuper

Aztán amikor kész a nagy mű, az ember összeszedi minden eltökéltségét, és a jól fűtött, jól belehelt nagyteremből kilép a jéghideg és vaksötét éjszakába.

Jómagam egy, az eltévedés kockázatát minimalizáló, szinte végig jelzett úton vezető tracket raktam össze. 35 kilométer, 1100 méter szint – ez pont jó lesz nekem erre a csípős éjszakára. Nagyjából öt órát számoltam az útra, ha minden jól megy, tizenegyre visszaérek, talán még az utolsó buszt is elcsípem – gondoltam magamban szokásos, indokolatlan optimizmusommal.

Nekiláttam felkocogni a Nagy-Szénásra, útvonalam első ellenőrzőpontjára. Az már az első pár lépsnél kiderült, hogy ez a verseny tényleg nagyon más, mint az összes többi. Nagyon magányos és rohadtul csípős. Az már látszott, hogy itt egy percre sem fogok feleslegesen megállni, mert azonnal vacogni kezdek.

Viszonylag jól ismerem a Budai-hegységnek ezt a részét, a Nagy-Szénáson számtalanszor jártam már, pontosan tudtam, hogy mire számíthatok. De az a kegyetlen, csontig hatoló szél még engem is meglepett. Mondjuk nekem még mindig jobb – vigasztaltam magam –, mint a szerencsétlen pontőröknek, akik egész éjjel… és igazam is lett. A Nagy-Szénás pont kísértetiesen hasonlított szegény Shackleton utolsó táborhelyére a Déli-sark felé.

Egy viszonylag szélárnyékban felállított sátorból kinyúlik egy reszkető kéz, és pecsétet nyom a papírkámra, én meg robogok tovább, mielőtt idefagyok.

Nagyjából ez a jelenet ismétlődik aztán nagyjából nyolcszor, mindegyik csúcson, azzal az apró eltéréssel, hogy néhány pont tüzet rakott, úgy melegítette magát, mások meg inkább az alkoholra bízták ezt a nemes feladatot.

Meszes-hegy ellenőrzőpont
Meszes-hegy ellenőrzőpont

A Budai-hegység, ahogy még nem láttad

Pontosabban: a Budai-hegység, ahogy nem látod. Futás órákon keresztül, belezárva a fejlámpa táncoló fénykörébe… amely ráadásul, a hideg miatt hihetetlen gyorsan halványul, ahogy az elemek felmondják a szolgálatot. Nem újdonság nekem a sötét erdő, hajnali futások sokaságán edződtem, de azért órákig róni a kilométereket a vaksötétben – az azért pusztító. Rém barátságtalan tud lenni az éjszakai (pedig még éjszaka sincs, csak olyan este fél nyolc!) erdő.

A Meszes-hegyen is sátor áll, a Terepfutás.hu apukája, Csanya önkénteskedik itt. Kávéval kínál, de most arra valahogy pont nem vágyom. Gyors pecsét, menekülés tovább.

Pedig ez a rész a Budai-hegység egyik legszebb, legeldugottabb vidéke. Pont olyan dolomitletörések, sziklagyepek, mint a hegység másik oldalán, a Nagy-Szénás északi lejtőin, csak ezt sokkal kevesebbne ismerik. Jelzés sem vezet erre, igazi senkiföldje. Itt jön a track legidegesítőbb része, a bokatörős ereszkedés a Hosszú-völgybe, majd a túloldalon fel, az Ilona-lakhoz.

Ezt a részt nem ismertem eddig – hát persze, ha ismerem, biztos, hogy nem így rajzolom az útvonalat! Lefelé gurulok, felfelé kiköpöm a tüdőm… jobb lett volna kerülni, de most már mindegy.

A Nagy-Kopasz tömbjének végtelen, nyílegyenes nyiladékain kocogok. Errefelé sok csekkpont van egymáshoz közel, az egész erdő tele van vidéman tébláboló csapatokkal. Lámpáik fénye barátságosan pettyezi az egyébként oly rideg rengeteget.

Pecsétes papír

Szép lassan felkerül az utolsó pecsét is a papírkámra. A Budai-hegység távoli csúcsait ugyanis nem modern technikával, csippel, radarral, szőnyeggel mérik és ellenőrzik. Hanem klasszikus, régivágású teljesítménytúrás módszerrel: pöcsétes papírral!

Az utolsó – legalábbis nekem utolsó – csúcs, a Máriaremete fölötti Kálvária-domb jócskán kiesik, pedig itt hamisítatlan hordozható bárszekrénnyel várt az ellenőrzőpont személyzete.

Kálvária-domb
Kálvária-domb

Innen hosszú, unalmas visszafutás Nagykovácsiba. A hideg, az elemcserék, a sok ellenőrzőpont, a sötétben tévelygés elég sokat kivett belőlem. Persze jócskán alábecsültem a szükséges időt, öt és fél órát szaladgáltam a csodás januári estében. Még pont elérném az utolsó buszt, de most inkább melegszem egy kicsit az Öregiskolában, aztán majd szerzek valami fuvart.

Most még elég kevesen vannak, pár futó ért vissza, a cserkészek-túrázók-csapatok még bőven kinn vannak az erdőben. Jobb híján az egész verseny során féltve őrzött, szeretve óvott papírkámat bámulom. Hát igen, ez irgalmatlan nagy móka volt, és erre a gyűrött, pöcsétes papírra most büszkébb vagyok, mint bármelyik csilli-villi éremre.

Budai-hegység távoli csúcsai
Budai-hegység távoli csúcsai

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük