#004 Panoráma-kör dupla

Mert negyedik futásra már ilyet is kell… Igazán kezd érdekes lenni, ahogy próbálgatom a határokat, ahogy találgatom, hogy meddig lehet elmenni. Persze minden hozzáférhető és megbízható forrás óvatosságra int, a fokozatosságra meg a hirtelen túlterhelés veszélyeire figyelmeztet. Annyit azért látok az előző három futásból, hogy a Panoráma-kör tizese távban igazán nem megterhelő – a tempón nyilván van mit javítani, hiszen az világos, hogy ezek az egy órán túl futott tizesek nem jeletenek komolyan vehető teljesítményt. De azért be kell látni, hogy egy márciusi sérvműtéttel meg az áprilisban abbahagyott dohányzással egyhamar nem jön el a hat perc alatt futott terepkilométerek ideje. A pulzusom  – bár nem mérem, de azért érzem, hogy – így is valahol az egekben. Tempót nem tudunk növelni, távot viszont igen, úgyhogy jöjjön egy Panoráma-kör dupla!

Az első huszas

Na, ennek már határozottan van tétje, a végére azért meg-megremegtek a lábaim, és nem átallottam jó alaposan belesétálni az Árpád-kilátóhoz vezető emelkedőbe. Nem is belesétálás volt ez, inkább kiköpött tüdővel belezihálás, miközben megpróbáltam valahogy elkerülni az ájulást, és kitisztítani el-elsötétülő látásomat. A lábaim annyira elgyengültek a végére, hogy szégyenszemre össze-vissza dőltem bele a nyújtás laza egyensúlygyakorlataiba, a buszmegállótól meg lényegében csak csoszogva bírtam hazavánszorogni.

Na végre! Jó nagyot ütött rajtam életem első 20K körüli távja; annyira az első, hogy tényleg soha életemben nem futottam ennyit egyfolytában. Tizesek még csak-csak voltak tinédzserkori sí- és öttusa-edzéseimen, arra mondhatom, hogy csak felnőtt koromban nem futottam még ennyit, de húsz kilométer, na az sose. Se síkon, se terepen, se pályán, se aszfalton.

Ritmus és flow

De határozottan jól esett, méghozzá egy nagyon érdekes tapasztalat miatt. Lehet, hogy a hosszútávfutók számára annyira nem érdekes, de számomra majdhogynem revelatív élmény volt. Szóval minden sportnak  – mint minden emberi tevékenységnek  – van egy csak rá jellemző tempója. Nem a sebességről beszélek, hanem egy adott ritmusról és az ehhez tartozó lelkiállapotról. A magashegyi mászás például egy folyton megszakított, izolált mozgássorokból összeálló valami, amit alapvetően a taktika határoz meg, míg mondjuk a falmászásban pont a flow a lényeg, az elkapott ritmus csodája.

A futásnak nyilvánvalóan, magától értetődően és még a magamfajta kívülálló számára is jól láthatóan szintén megvan ez a ritmikája. De valahogy amíg az eddig futott 10K körüli távok amolyan quick and dirty dolgok („hopsz, gyorsan leszaladok, futok egy tizest, egy óra múlva itt is vagyok„), valahol húsz, tehát a félmaraton környékén alakul ki az a hosszúra nyúló flow vagy inkább stream, egyfajta különös, transz-szerű tudatállapot, amely valahol félúton lebeg a teljesen éber tudatosság és meditáció között. Vagy legalábbis sejtem ezt, mivel lövésem sincs arról, hogy miből áll a meditáció. Az biztos, hogy van egy pont, nagyjából 10-12 km többé-kevésbé stabil tempójú futás után, amikor az ember (legalábbis én) valami fura révületbe kerül. Nem tudom, hogy ez általánosan jellemző-e, és egyfajta humán fiziológiai jellemzőként minden futásnál, mindenkire érvényes-e, sőt azt sem tudom, hogy rám általában véve jellemző-e, de most, ennél a dupla Panorámánál nagyon előjött.

Verseny a láthatáron

Nincs más hátra, újra ki kell próbálni. Erre egyébként lesz is még módom, mert szemezgetni kezdtem egy októberi versennyel. Panoráma trail a neve, először rendezik, szívem csücskében, a Zempléni-hegységben, és az a lényege, hogy három várat köt össze az útvonal. Mindhárom csodálatos, mindhármat imádom, mindháromban voltam nem is olyan rég: a bodogkői, a regéci és a füzéri. A teljes táv 45 kilométer, nyilván erre gondolni sem merek, de háromfős váltók indulhatnak, és azért egy laza tizenöt még az egyébként köztudottan nem könnyű zempléni terepen is megy. Most már csak váltótársakat kell találni.